Kapcsolat

Tel: +36 83 341 035

Fax: +36 83 341 035 

obil : + 36 20 9818157

E-mail: fraudodi@t-online.hu

Nyitva : naponta 0 - 24 óráig

Offen : jeden Tag 0 - 24 Uhr

Open : every day 0 - 24 o'clock

Angella-Novella

 Őt is szerettel várták. De mi lesz a sorsa? Kié a döntés?


Bűnös, vagy áldozat?

 

Ervinke születése, Ervinke felnő,… stb.

 

Ervinke születése

1945 – ben született meg Valéria és Ervin első és egyben egyetlen, közös gyermeke, a kis Ervin. Mint minden normális ifjú házaspár, ők is nagy örömmel fogadták a nagyon várt, tüneményes fiúcskát. Ebben az időben még nem volt ultrahangos vizsgálat, így a terhesség ideje alatt még nem lehetett tudni, hogy milyen nemű lesz a baba. Csak a tapasztalok alapján találgattak. Például, ha a kismama csípője viszonylag keskeny marad és a hasa hegyesen előre csúcsosodó, akkor szinte biztos, hogy fiú a magzat. Ha a csípő megszélesedett, és a has is szélesen domború, akkor biztos – állították a régiek – hogy kislány a pocaklakó. Természetesen, mindez csak találgatás, semmi sem volt biztos. De azért, ha egy sokat tapasztalt bába jósolt, az az esetek 95 %-ban beigazolódott. Valéria és Ervin esetében – bár már szinte biztosra vették, hogy fiúk lesz - teljesen mindegy volt a baba neme, hiszen első gyermek. De azért mindenki, még a nagyszülők is, reménykedtek benne, hogy fiú születik. Egy fiú, aki tovább viszi és majd tovább is adja a családi nevet! A fiúra lehet büszkének lenni, lehet férfiasnak nevelni, lehet fényezni a jellemét, az eredményeit. Úgy tartották, a fiú az apának születik. Az apa átadhatja neki az életben megszerzett anyagi javait, minden tudását, minden tapasztalatát, amitől a fia már különb lesz mint ő, nem követ el hibákat és könnyedén haladva, többre viszi mint az apja.                                          A kislány teljesen más! Ő arra születik, hogy legyen kit kényeztetni, hogy legyen az apa szemefénye, a nagyszülők csillaga, az anya gyönyörűsége, akit lehet szépen öltöztetni, királylányként kényeztetni. Egy kislány, akiben már születése pillanatától ott van a szülők meg nem fogalmazott, ki nem mondott reménye, hogy van már, akitől majd ők - öreg korukban - visszakapnak a befektetett szeretetből legalább egy keveset.                                                                                                                                                                     Bár Bár, az anya még nem heverte ki egészen a szülés okozta megpróbáltatásokat, de úgy tűnt napról napra felszabadultabb, és apránként sikerül elfelejtenie az átélt élmény kellemetlenségeit.

 Akkoriban szigorúan kötelező szabály volt, hogy a szülőnő kifeküdje a 6 héten át tartó gyermekágyi időtartamot. Ő sem tervezett másképp.  A kilenc hónap megnövekedett terhe és az elhúzódó szülés gyötrelmei után boldogan lazult el a puha ágyban a meleg takaró alatt. Boldogságát csak tovább fokozta a terhétől megkönnyebbült teste. Úgy érezte, mintha súlytalanul lebegne a csöndben és a meleg éterben. Ezt a remek harmóniát semmi sem zavarta meg, hiszen körülötte minden a legnagyobb rendben zajlott. 

A férje a baba bölcsőjét közvetlenül a nő ágya mellé helyezte el, hogy bármikor rápillanthasson a fiára, vagy megringathassa.  Még a szoptatás is könnyedén, gördülékenyen zajlott, mert a férj ebben is segített.  Magasra polcolta a nő párnáit, majd ülőhelyzetbe segítette.  Az ölébe tette a szoptatós párnát, amire ráemelte a bölcsőből kivett babát és közben végig éberen őrködött, hátha még segíteni kell valamit. A szoptatás végén hasonlóan ismétlődött a cselekménysor, csak fordított sorrendben.

Valériának nem csak a férje segített. Naponta jött az édesanyja és a húga is. Ők tanították meg a fiatal apát pelenkázni, fürdetni, böfiztetni …  Valéria még nem érezte, hogy készen állna ezeknek a feladatoknak elvégzésére. Az ágyat is csak akkor hagyta el, ha saját, elengedhetetlen, életviteli szükségletei megkívánták.                                                                                                                                                        Viszont, az újdonsült apa gyorsan tanult, hamarosan mindent tudott már a csecsemőgondozásról. A felburjánzott teendők nemhogy megtépázták volna energiáját és örömét, hanem még inkább meghatványozták azokat. Minden fenntartás nélkül oly boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Ha kint a kertben dolgozott, szabadjára engedte érzelmeit és énekelt, fütyörészett, nevetgélt. Sőt, olykor még egy- egy elragadtatott rikkantást is kiengedett. Új értelmet kapott az élete. Új cél ébresztette nap, mint nap. Lett cél kiért dolgozni, kinek gyűjteni, kinek átadni a felgyűlt tapasztalatokat. Szeretete annyira meghatványozódott, hogy nem csak a fiának jutott belőle mérhetetlenül sok, hanem még a feleségének is többet tudott adni, pedig az eddig sem volt kevés.   Ha bement a házba kis családjához, megjuhászodottan, lábujjhegyen lépkedett, minden mozdulatát lekerekítette és lelassította, nehogy a gyors, szögletes mozdulat zajjal szelje át a levegőt. Óvatosan hajolt a bölcsőben szuszogó, kipirult arcú baba fölé. Percekig gyönyörködött benne, nem tudott betelni vele.

Fejében már a jövő egyes szeletei is megfogalmazódtak, képpé formálódtak. Látta amint kergetőznek a réten, amint ő magasba emeli a kalimpáló lábú kisfiát, és hallotta is a göndör gyermeki kacajt.  Biztos volt benne, hogy ekkora csodát, ekkora boldogságot még soha senki más nem élt meg, ilyen csak neki jutott.

 Szó mi szó, a baba igazán szép volt. A sötétbarna színeket édesanyjától örökölte, míg a kellemes, szép ívű vonásokat édesapjától. Ez utóbbiak máris arra engedetek következtetni, hogy egyszer majd egy jóvágású ifjú lesz a csecsemőből. A nagytapasztalatú bába pedig a hosszú kar és lábszárcsontokból magasra növő férfit jósolt. De az apa egyáltalán nem gondolt ezekre. Ő csak büszke volt, boldog volt és telikürtölte a fél világot fia születésével.

Teltek a napok szépen sorban. A baba fejlődött, az anya erősödött, az apa pedig teljes odaadással gondozta mindkettőt és természetesen ellátta a házkörüli teendőket is, hiszen az élet nem állt meg, a munkát folytatni kellett.

Akkoriban eladásra hizlalt disznókat otthon, úgy 30-40 db-ot évente. Könnyedén el tudta adni őket, mert már híre ment az általa előállított hús minőségének. Mindenki tudta, hogy semmiféle táppal nem, csakis a saját maga által megtermelt élelemmel eteti a sertéseket. Néhány termelő próbálta a felvásárlókat megtéveszteni, de azok akár a húsra, akár az állatra vetett egyetlen pillantással meg tudták állapítani, hogy mivel történt a nevelés és a hízlalás. Viszont, az ő esetében a felvásárlók akár látatlanul is meg merték volna venni az állatokat, mert ismerték a fiatal férfi becsületét.  Nagyon jól keresett ezzel a tevékenységgel, annál is inkább, mert számára az előállítás szinte ingyenes volt, ha a saját befektetett munkáját nem számolta.  Azt pedig nem számolta, mert ő annyira tevékeny volt, hogy úgysem tudott volna munka nélkül meglenni.  Maga művelte meg az ötholdnyi kertet, melynek utca frontján állt a családi háza, amiben előbb csak feleségével és most már gyermekével is lakik. A kertben termesztett kukoricát, krumplit, répát, tehát mindent, ami az állatoknak kellett, valamint minden konyhakerti növényt – paprika, paradicsom, káposzta, hagyma, leveszöldségek - ami a háztartást szolgálta. A kerítés mellé évelő málna, ribizli és szederbokrokat ültetett, ezek elé széles sávban pedig földi epret. Voltak a kertben jól termő gyümölcsfák is. Úgymint őszi-és kajszibarack, cseresznye, szilva, meggy és még eper is. A terület egyik, jó nagy részén pedig kordonos szőlőt telepített, amiből ősszel bort állított elő és azt is eladta. Ő maga egyáltalán nem ivott a borból. Szeretett volna, de a felesége nagyon szigorúan megtiltotta neki. Olyan mérvű volt a szigor, hogy talán még megkóstolni sem merte, nem lépte volna át felesége szavát semmi kincsért.

Egyedül almafát nem ültetett a kertbe, mert külterületen volt egy hatalmas, több holdnyi almásuk. Ezt is ő gondozta. Természetesen ehhez már munkásokat kellett fogadni ugyanis, az almásban mindent időre kell elvégezni, ami nem egyemberes feladat. Ha egy munkafázis - pl. tavaszi metszés, permetezés - elcsúszik, a termés bánja.  Akkor meg minek dolgozni?

Rengeteg baromfi is szaladgált az udvaron, de csakis, kizárólag saját használatra tartotta. Milyen jó, hogy nem kell pénzt adni a baromfi húsért! Most is, hogy felesége gyermekágyat fekszik, csak megfog egy fiatal tyúkot, levágja és finom tyúkhúslevest készít belőle.

Tojásból annyi van, hogy tavasztól őszig alig győzi eladni. Télen nem tud eladni, mert a hideg miatt kevesebbet tojnak a tyúkok, és az a kevés mind szükséges a saját fogyasztásra.

Ennyi munkát csak úgy tudott elvégezni, ha minden nap hajnali 4 – kor kelt. Ez még azzal sem változott, hogy megszületett Ervinke. Szerencsére, néhány hét alatt sikerült a baba életritmusát úgy kialakítani, hogy összhangba került a munkával. Az első ébredés 6 órakor volt, addigra ő már elvégezte a feladatok elejét, elláthatta hát a fiát. Felesége ilyenkor még tovább aludt. Megtehette, mert 2 hónap után már nem is szoptatott, így az apa is meg tudta a gyermeket cumis üvegből etetni. Ő személy szerint nagyon örült, hogy a felesége reggel még tovább alszik, mert látta rajta, hogy fáradt, kimerült és kedvetlen. Annyira szerette volna, ha megváltozik, ha kipiheni magát, ha kedvre kap! Mindent megtett, hogy kímélje és bármit megtett volna, hogy boldoggá tegye. Igyekezett a babával járó minden terhet átvállalni, minden zavaró tényezőt kiküszöbölni, de az nem mindig sikerült maradéktalanul. Akármennyire igyekezett, mégsem sikerült minden éjszakát zavartalanul végig aludni. Bár nem folyamatosan, de a gyermek gyakran hasfájástól szenvedett. Ilyenkor ő gyorsan, de a lehető legóvatosabban kikelt felesége mellől, felvette a síró kisfiút, fel s alá sétált vele a szobában, megitatta köményes teával, simogatta a fájó kis pocakot, míg el nem csitult a sírás.

 A munkája miatti hajnali keléseket igyekezett olyan halkan véghezvinni, ahogyan csak lehet. Meg volt róla győződve, hogy felesége észre sem veszi az ő nesztelen ébredéseit, hiszen láthatóan mindig békésen tovább aludt. De hiába tűnt úgy, hogy nem ébred fel, később mégis kiderült, hogy mindez nagyon is megviseli a fiatal nőt. Bár tűrte ugyan ezt az áldatlan állapotot néhány hónapig szó nélkül, de végül mégis elfogyott a türelme, nem bírta tovább, és egyik reggel rámordult a férjére:

- Te Ervin, hát van neked szíved? Hát meddig akarsz még engem ezzel a hajnali keléssel kínozni? Nem elég, hogy Ervinke hasfájása miatt nincs egy rendesen átaludott éjszakám, hanem még a te hajnali keléseidet is végig kell szenvednem? Hát miért nem mensz mán ki a konyhába, a dikóra aludni?

- Jaj, jaj, Valikám, Valikám, annyira óvatoskodtam, azt hittem észre sem veszed, hogy kikelek az ágyból. Hát csak mondd, meg mit tegyek!  Mi a jó neked? Én csak Ervinke miatt költöztem be hozzád, hogy neked nagyobb nyugalmad legyen, ha felsír. De csak mondd meg, mit tegyek, mi a jó neked, hogyan oldjam meg? – könyörgött a fiatal apa habogva, miközben a kezét tördelte.

-  Hát tényleg ilyen bolond vagy? – kérdezett vissza az asszony mély hangjával, roppant megvetően.

 – Hát nem emlékszel, hogy régebben is csak zavartál a korai keléssel? Hát nem azért csináltad a dikót, hogy tudjál a konyhában aludni és hajnalban zavarás nélkül felkelni?

- De emlékszem, emlékszem Valikám. Csak most más a helyzet, mert itt van Ervinke is. Őt mégsem vihetem ki a konyhába aludni?!  Ha megengednéd, beköltöznék vele az egyik nagyszobába, hogy itt ne zavarjon téged, ha felsír. – habogta és tördelte tovább a kezét.

- Nahát Ervin, te nagyon hátul állhattál a sorban amikor az észt osztogatták ! Oszt, ha hajnalban kimensz az állatokhoz, oszt ha a gyermek felsír a belső szobában, onnan hogy hallanád ki a sírást? Erre nem gondoltál, mi? – okította gúnyosan a férjét és folytatta. -  Te lángész, te…! Megmondom én neked, hogy mit kell tenned! Az a megoldás, hogy te aludj a konyhában, a kiságyat hagyd itt az én szobámban, oszt hagyd résnyire nyitva az ajtót, hogy meghalljad, ha felsír a gyermek!

Júújj! Nagyon szégyellte magát Ervin, hogy nem neki jutott eszébe ez az egyszerű megoldás, hogy eddig ennyi bosszúságot okozott a gyermekágyas feleségének. De végül is boldog volt, mert megoldódott a probléma. Így csak a résnyire nyitott ajtó választotta el őket. Ha Ervinke nyöszörgött, az ő szemhéja azonnal felpattant, mezítlábas talpa hang nélkül vitte a kiságyig, és felesége mit sem vett észre az egészből. Kiért tette mindezt inkább, a gyermekért-e, vagy a feleségéért-e? Sosem mérlegelte, nem is fog kiderülni soha! De, jó ideig szent lett a családi béke.

A gazdaság is virágzott. Az állatokat sikerült nagyon jól eladni. A befolyt pénzt Valéria kezelte. Hogy is adta volna a férje kezére?! Nem tud az azzal bánni! Takarékbetétbe sem tette, mert tartott a banki alkalmazottak megbízhatatlanságától, hogy kibeszélik a banki titkot és mindenki megtudja a faluban, hogy nekik mennyi pénzük van. Máskülönben is, nem volt még divatos ebben az időben bankban tartani a pénzt. Jobbnak és egyetlen megoldásnak azt látta, ha saját maga vigyáz rá. Ezért, a házban több rejtekhelyet keresett, mely helyeket csak ő maga ismert. Ezek hollétéről még a férjének sem volt tudomása. Minek? Őt nem érdekelte a pénz! Meg hát mit is kezdett volna vele, hiszen megvolt mindene, nem volt szüksége semmire, nem kellett semmiért a boltba járnia. Ervin abszolút helyesnek látta felesége elgondolását és miután kezébe kapta áruinak ellenértékét, azonnal átadta Valériának.     Arra egyik sem gondolt, hogy mi lesz a pénzzel, ha Valériát valamilyen véletlen baleset éri, és pl. megsérül az emlékezete, vagy akár még súlyosabb lesz a következmény. Vagy kigyullad a ház, vagy betörők találják meg a rejtekhelyeket …                                                                                                                     Egyikőjük sem foglalkozott a még nem létező problémával, mert körülöttük minden rendben zajlott. Talán túlságosan is rendben és csendben! Ez tűnhetett fel Valéria édesanyjának, amikor vészmadárkodva, néha megjegyezte, hogy gyanús ez a nagy csend!                                                                                                                                                                                                       

Ervin csak mosolygott anyósa megjegyzésén, mert ő inkább azt észlelte, – amire már olyan régóta várt - hogy felesége egyre felszabadultabb és vidámabb, főleg mióta gyerekkori barátnője látogatja. Szinte minden napos volt már a vizit. Ervin nagyon örült, hogy a barátnő ilyen hatással van a feleségére. Nyoma sem volt már depressziónak, kedvtelenségnek és fáradtságnak! Annál inkább vidámságnak, gyöngyöző női kacajnak, ami egyre gyakrabban hallatszott ki a házból. A barátnő többnyire ebédre jött, de maradt délutánra is. Ilyenkor a két nő vég nélkül kézimunkázott. Főleg horgoltak pl. díszpárnákat, asztalterítőket, függönyöket. Sajátos ízlésük teljesen megegyezett, ami örömüket megduplázta. Rövidesen tenyérnyi nagyságú - piros, lila, sárga, kék, zöld - horgolt virágfejek lógtak le a szoba fehér függönyeiről. A díszpárnákra horgolt lila macskák, sárga kecskék, rózsaszín kutyák telepedtek. Nem eladásra, csakis saját lakásaik szépítésére, díszítésére törekedtek.  Ervinék L-alakú házának két hatalmas szobája az utcával volt párhuzamos, melyeket nem használtak lakásként, csak státusz-szimbólumként szolgáltak. Szépen bebútorozták és lehetett mutogatni az ismerősöknek, rokonoknak. Belépni tilos volt! Valéria szélesre tárta a szoba ajtaját, a látogató pedig a küszöbre lépve becsodálkozhatott a sok-sok szépségre. Volt, aki szépnek tartotta és elfogta a sárga irigység. Volt, aki giccs halmaznak látta és távozás után kinevette Valériát.   Mindenesetre most, hogy Valéria így rákapott a kézimunkázásra, vég nélküli lett a lehetőség a díszítésre. A két nő pedig rettenetesen élvezte ezeket a közös programokat. Képesek voltak egy ültő helyben akár 6-7 órát is kézimunkázni. Amikor pedig esteledni kezdett, kart karba öltve sétálni mentek, hogy kimozgassák a hosszú ülésben elgémberedett tagjaikat. Szombatonként a mozi felé kanyarodtak, és ha számukra tetsző film ment, jegyet váltottak és megnézték az előadást. A programjuk végeztével hol Valéria kísérte haza a barátnőt, hol pedig az őt.                                                                                                                                                                           Haza térve – gondos háziasszonyként – Valéria leellenőrizte a konyhát. Soha nem talált hibát a rendben és tisztaságban. Ervin mindig gondosan elmosogatott, rendet rakott, felmosta a kőpadlót, sőt gyakran már a másnapi ebédet is előkészítette. Teljesen elégedett volt Valéria. A kinti munkát nem ellenőrizte le, szükségtelennek tartotta, megbízott férjében. Meg egyébként is tudta, hogy az állatok hangoskodnának, ha nem lennének rendben ellátva.                                                                                                                                                            

 

Már fél éves is elmúlt Ervinke, amikor a feleség, minden előzmény nélkül, közölte a férjével, hogy ő annyira kimerült az eddig ránehezedő terhektől, hogy úgy érzi, el kell mennie gyógyfürdőre. Talán a fürdő rendbe hozza lestrapált idegeit – reménykedte. Ezen a bejelentésen Ervin annyira meglepődött, hogy pillanatokra lemerevedett és megszólalni is csak egy idő után volt képes.

- Hogyne Valikám, csak menj, ha úgy gondolod, hogy jót tesz neked a fürdő. - bíztatta. Még csak fel sem merült, hogy ki fogja a Kicsit ellátni. Miért is merült volna fel, hiszen eddig is Ervin oldott meg mindent. Arra meg még csak rágondolni sem tudtak, hogy esetleg hármasban is el lehetne menni fürdőzni. Mármint, apa, anya és gyermek együtt. Rögtön a bejelentést követő napon a szót tett követte!

Valéria hagyott némi költőpénzt az Ervineknek, fogta a bőröndjét, majd barátnőjét karonfogva, nagy viháncolással a vasút állomásra vették útjukat.

A kéthetes fürdőzés annyira jól sikerült, hogy Valéria igyekezett gyakran megismételni. Volt úgy, hogy csak 2 hetet töltött otthon volt, hogy egy egész hónapot, majd ismét, újra és újra útra kelt barátnőjével. Azt is kitanulta, hogyan lehet szanatóriumi beutalót szerezni, amivel a szállás ingyenessé lett.  Lassan megismerte Magyarország majdnem minden gyógyfürdőjét. Férje nem tiltotta a fürdőket, hiszen szemmel láthatólag jót tett feleségének. Ki volt cserélve, életvidám lett. Ez pedig minden pénzt megért neki!

A gyermek is szépen fejlődött, már járni próbálkozott. De, valahogy ismét eljött egy hasfájós időszak. Sokat sírt, nem tudott aludni. Az apa rendületlenül pesztrálta éjjel-nappal. Valahogy a kiságy is kikerült már a konyhába, az apa készítette dikó mellé. Orvoshoz is többször elvitték a gyermeket, kapott is cseppeket, ami ideig- óráig megoldotta a problémát. Szervi bajt nem talált az orvos. A hasfájás mégsem szűnt, egyre gyakrabban jelentkezett, apa és fia szinte állandóan ébren töltötték a fél éjszakát. Hiába zárták kilincsre a Valéria szobája és a konyha közötti ajtót, bizony csak áthallatszott a sírás.   Nem csoda, hogy egy idő után Valéria kiborult a nehéz éjszakák miatt. Tudta, hogy valamit tennie kell! Azt is tudta, hogy ő kell, hogy intézkedjék, mert a semmirekellő, pipogya férjétől nem várhat megoldást. Jól látta azt is, hogy mielőbb ki kell találnia a megoldást, hiszen az idő szalad. Még csak az kellene, hogy férje a folyamatos kialvatlanság miatt ne tudja ellátni a gazdaságot!  Akkor miből lesz bevételük, miből fognak megélni? Nagyon is felmérte, hogy egy kisgyermek nem teheti tönkre az egész jól felépített életüket!                                                                        Hetek óta foglalkoztatta már a megoldás keresése, míg végül sikerült kitalálnia, mit kell tennie. Elszánt volt! Amint jött az ötlet, tudta, nem szabad húzni az időt, azonnal végre kell hajtani.                                                                                        Elővette a nagykendőjét, a gyermeket beletekerte és a batyut felkötötte a saját hátára, majd határozott léptekkel a kiskapuhoz ment, felrántotta a vaskapu zárját és már az utcán is volt! A férjének semmit nem beszélt tervéről. Minek? Úgysem engedte volna beleszólni, nem hallgatta volna meg a véleményét, mert az úgyis csak badarságokat tud mondani. Meg hát mi köze Ervinnek az ő döntéséhez? Az Ervin dolga, hogy a gazdaságot rendezze, az övé pedig, hogy irányítsa az életüket.                            Eléggé feldúlt volt, amikor elindult. Csizmája talpát mérgesen csapkodta a topekához. De ahogyan haladt, egyre inkább kicsapkodta magából a dühét. A gyermek is megnyugodott a hátán és ő érezte - a meglazult izomzatú kis testből, - hogy el is aludt. Úgy 700 m-t gyalogolt a topekán, amikor elérte azt a bal oldali mellékutat, ahol letért, hogy ott folytassa tovább útját, egészen a szülei házáig. Ez az út már nem volt aszfaltozott. Szerencsére száraz volt az idő, így inkább csak egy kissé poros lett a csizmája, amire a ház elé ért.

Parasztház volt ez, nem nagy, nem is kicsi, de jól karban tartott. Mindegy milyen évszak volt, a ház fehér falai mindig frissen meszeltek voltak, messzire virítottak. Ide született Valéria és itt is nőtt fel, csak úgy, mint a testvérei. Amint megpillantotta a házat, már messziről is látta, hogy mostanság fejezhették be a tető újra fedését. Kiabált róla, hogy a vastag nádfedél a legjobb minőségű nádból készült, aminek árából bőven kitellett volna akár egy modern cserépfedés is. De a két idős ember nosztalgiával ragaszkodott a nádhoz, hisz’ oly szép emlékek kötötték őket a mára már elkopott, előző fedélhez.  A ház apró, tisztán ragyogó ablakai épp úgy kandikáltak ki a vastag nádfedél alól, mint a kicsi fiúk szeme, ha túl nagy bundasapkát adnak a fejükre, ami egészen a szemükig lecsúszik.          Valéria nem látta még az új tetőt, nem is tudott róla, hogy szülei ilyen nagy munkába kezdtek . Így azt sem, hogy be is fejezték már. Ritkán látogatott el az öregekhez, inkább csak akkor, ha valamire szüksége volt.  Most felnézett a csúcsra és azt morogta magában:

- No lám, van pénze a vén lócsiszárnak!

Azzal berúgta a deszkából készült, mára már megfeketedett kiskaput, ami engedelmesen szélesre tárult. A hangra a bozontos szőrű kutya kidugta fejét a kutyaházból, előbb ugatni kezdett, majd barátságosan csaholva szaladt Valériához. Megismerte, üdvözölni próbálta. Valéria nem értette meg és belerúgott. Bodri felvonyított a fájdalomtól és lehajtott fejjel eloldalgott.

- Takarodj innen te bolhás dög! – toldotta még meg a nem éppen kedves mondattal.

Eközben a döngölt padlójú folyosóra lépett, a kilincsre tette a kezét és kopogtatás nélkül lökte be az ajtót.  Az ajtó rögtön a pitvarba nyílott, amit manapság lakókonyhának, vagy amerikai konyhának neveznének. Mindenkinél hasonló – csak minőségében más, - a berendezés. Van benne valamilyen tűzhely, rendszerint csikó-spór, amin főznek, kredenc az edényeknek, nagy étkezőasztal székekkel és lócával, mosdóállvány és még egy fekhely is, ami rendszerint házilag készült. Ebéd után „anyjuk” általában azonnal mosogatni kezd, míg „apjuk” leheveredik ide és szundít egyet. De az is előfordul, hogy ahol két generáció él együtt, ott az idősek mindig ezen a pitvari fekhelyen alusznak, míg a fiatalok bent a tiszta-szobában. Az idősek járnak jobban, mert itt mindig meleg van, mivel a sparherdban állandóan ég a tűz, amit fával, venyigével, vagy bármilyen gezemicével táplálnak a főzés végett. Minden gazdaasszony úgy tudta szabályozni a tűz melegét, hogy manapság nincs az a gáztűzhely, vagy villanytűzhely, amelyiknek ilyen finomhangolása lenne.                                                                                                                              Mai mércével az itt lakó házaspár még nem is számítana igazán öregnek. Hiszen, még ”Apjuk” is csak közelített a hatodik x-hez, ”Anyjuk” pedig még át sem lépte az ötvenötöt, de abban az időben, és főleg falusi viszonylatban ők már öregeknek számítottak. Különösen a nők, akik már harminc éves kor után feketében jártak és a fejüket is bekötötték fekete keszkenővel.   

Amikor Valéria belépett, édesapja éppen az asztalnál ült, magán viselve az elmaradhatatlan, barna bőrmellényt, ami a mellkason ki volt fényesedve a két tenyér simításaitól. Előtte az asztalon, jobb keze ügyében egy fél pohár bor, míg bal kézfejét az asztalon nyugtatta tenyérrel fölfelé, mert benne a pipáját tartotta, melynek hosszú szára a dohánytól megbarnult ajkai közül lógott ki. Békésen pöfékelt. Valériát nem lepte meg a látvány,- sőt erre számított - hisz kis gyerekkora óta így ismerte apját. Belépte után, akaratlanul is lenézett apja lábára az asztal alá. Azonnal komfort érzete lett, mert ott is a szokásos, jellegzetes kép fogadta. Csizmanadrág és tükörfényes, merevszárú, barna bőrcsizma, amit az öreg még soha életében nem pucolt ki saját kezűleg. Nem is fog!  Mindig a felesége csinálta, mert az az asszony dolga!

Az édesanyja a tűzhely mellett, háttal az ajtónak állt, valamit éppen megkavart egy lábasban. Az ajtó nyitására egy begyakorlott, fürge mozdulattal a spór kevésbé meleg széle felé rántotta a lábast, miközben már fordult is hátra, hogy szemügyre vegye az érkezőt. Amikor lányát felismerte, arcáról lehervadt a vidám érdeklődés, tekintete elborult, megsötétedett.

- Apám, megjöttem!

- Tán, jó napot! – javította ki az apja, komótosan kiemelve a csibukot a szájából. Valéria szóra akarta nyitni a száját, de anyja megelőzte. Egyik kezét sovány csípőjére vágva, másikban a fakanállal gesztikulálva sipította:

- Mi az, hogy megjöttél? Mán fordulhatsz is meg, osztán mehetsz vissza az uradhoz mánis! Ervin egy olyan ember, hogy a kis ujja körme többet ér, mint te. Tedd össze a két kezedet, hogy elvett! Ha te azzal az emberrel nem tudsz kijönni lyányom, akkor szaladj ki a világbul, de soha vissza ne fordújjál! Mán kezdheted is! Osztán…  - kezdte meg az újabb mondatot, de ebben a pillanatban férje a szemével feléje vágott, amitől a kis, fekete ruhás asszony  abban a pillanatban úgy egymáshoz szorította a két ajkát, mintha ebben az életben már soha többé nem is akarná szétnyitni.  Majd a sparherd felé fordult, egy pöccintéssel a platni forró részére lökte a lábast és haragosan kavargatni kezdte benne az ételt.

- Mindazon által, anyádnak teljességgel igaza van, lyányom. Ha ott hagytad Ervint, ide nem jöhetsz! Ervin jó ember, tanuld meg megbecsülni magadat, vagy menj Isten hírével világgá! Felejtsd el azt is, hogy mink a szüleid vagyunk!

- Nem hagytam ott! – dünnyögte megbántva Valéria.

- Nem hagytad ott? Jaj, lyányom, de jó! – pöccintette anyja a lábast megint a langyos felületre, majd felszabadultan, majdhogy nem a bőréből kibújva folytatta:

- Nézd mán, Apjukom! Hát ki van itt? Ervinke, hát gyere a Mamához, lelkem! – Kedveskedett a gyermeknek, míg igyekezett kihámozni a nagykendőből, majd csókolta ahol érte. A nagyapa is megcsippentette – mutató és középső ujja hátoldalával - Ervinke arcát és megjegyezte, milyen nagyfiú lett, mióta nem látta. Aztán ismét a lányához fordult:

- Ha így áll a dolog, akkor ülj mán le no, oszt mondd el mi járatban vagy!

A lánya egyáltalán nem köntörfalazott, azonnal a tárgyra tért:

- Hát itt hagynám Ervinkét egy időre, mert hasfájós, oszt mán egy pár hónapja szinte semmit nem aludtunk. Ervin mán a munkáját sem tudja elvégezni a fáradtságtól, a gazdaság meg tönkre megy.

Mindkét öreg hallgatott, nagyon meglepődtek, de egyszersmind meg is könnyebbültek, mert rosszabbra számítottak.  Sokkal rosszabbra!                                                                                                              A Mama nyerte vissza előbb a lélekjelenlétét. Nem szólalt ugyan meg, - mert ráhagyta a döntést és a további beszédet a férjére - csak némán tevékenykedni kezdett. Elővett egy kis lábast, kevéske vizet forralt és köményt dobott bele. Majd levette a tűzhelyről, egy kistányérral letakarta a gőzölgő teát és kitette az ablakon át a külső párkányra hűlni, míg ő maga továbbra is csendben várakozott.                       Nem kellett szó hozzá, tudta már férje döntését. Amikor az asszony a teát elkezdte főzni, az öreg is tudta már, hogy felesége belelátott a fejébe és a szívébe, tisztában van az ő döntésével. Ervinkének van ideje megvárni, míg kihűl a tea!

Az öreg még hosszasan hallgatott, miközben nézte a gyermeket és eregette a füstöt. Gondolkodott. Egyszer csak, hírtelen abbahagyta a pipázást és beletette a pipát az asztalon álló öblös, fényezetlen, cserép hamutartóba. Eddigre a Mama leszűrte a teát, édesítette és a cumisüvegbe öntötte.

- Meddig akarod itt hagyni? – kérdezte.

- Hát, 1-2 hétig, csak amíg kialusszuk magunkat.

- Ervinnel megbeszélted?

- Nem, majd most megmondom neki, ha haza megyek.

- Jól van lyányom! Mondd meg Ervinnek, hogy gyüjjön minél sürjebben, szívesen látjuk. Akármikor itt is alhat. Mit mondtál, mikor jösztök érte? – húzta fel kérdőn, bajusznyi vastag szemöldökét.

- Hát, 1-2 hét.

- Nem igaz! Hazudsz lyányom! Te nem is akarod ezt a gyermeket többet haza vinni!

- Hát, maga mán csak jobban tudja… - mondta Valéria a tőle kitelő legszelídebben, mert ha már ilyen szépen alakultak a dolgok, nem akarta az apját magára haragítani.

Az öreg pedig átnyúlt a lányához, magához vette Ervinkét és megitatta vele a kömény-teát. A gyermek a langyos teától elálmosodott és elaludt a nagyapja ölében. A nagyanyja megágyazott neki, de az öreg még nem adta ki a kezéből.

- Megmondom Ervinnek, hogy hozza el a kiságyat. Hónap mán itt is lesz! – ígérte Valéria.

- Minek?  Nem kell nekünk kiságy! A gyermek mostantól velem alszik. Na, lyányom, én úgy gondolom, mindent megbeszéltünk, most mán mehetsz is haza, Isten hirivel! Ne felejtsd el Ervinnek megmondani, hogy gyüjjön minél hamarébb, minél sürjebben, szívesen látjuk! Te meg amikor kimensz innen, ne rúgjál bele a kutyámba, nehogy én is beléd tanájak rúgni!

- Pedig az kellene neki, hátha használna! – mondta az anyja, de a lánya már nem hallotta, mert olyan gyorsan igyekezett kifelé, nehogy a szüleinek idejük legyen meggondolni magukat.

- Nem férfi, nem tudja megnevelni az asszonyt. Hagyja, hogy a feje tetején táncoljon. Fürdő, meg kikapcsolódás, a gyermeket meg nevelje más! Hányszor kelt fel hozzá? Tán még sose. Az a bolond ember meg még a lelkét is kidolgozza érte. Keresi a sok pénzt, ez meg elkölti más kanokra.  - püfögte és majd szétvetette a düh. Az egész feje vörösen izzott az elfojtott indulattól.

- Jaj, csak szélhüdés ne érje! – fohászkodott magában a felesége és igyekezett nyugtatóra terelni a szót. Nem hiába ismerte már több mint 35 éve, le is tudta csillapítani rövidesen.

- A lyányunkkal mán nincs mit kezdeni, el kell felejteni úgy, ahogy van! A rossz vére, az, csak az hajtja! Hiába kapta meg a nevelést, neki nem használt, lepergett rúla. Na de, Apjukom, ha elgondolkodunk, másnál is esett mán olyan

hogy az alma messze esett a fájátul! Nézd meg a szomszédunkat, vagy a Feriéket! Még rosszabb helyzetben vannak, mint mink. Senki nem fogja vénségükre rájuk nyitni az ajtót. A mán biztos! Minálunk legalább a másik három rendes, dógos, családszerető. Csak ez az egy…, ezzel nem bódogultunk.  Meg osztán, nem kell mán nekünk Valinkkal gondolni, az legyen mán az ura dóga! Nekünk itt van mán a kisfiú, nekünk mán vele kell gondolkodni. Meg hát, gondoljunk csak bele az is milyen szerencse, hogy idehozta és nem a lelencbe adta be. Jaj, Apjukom, Apjukom, köszönjük meg Istennek, hogy a gyermek hozzánk került! – sipítozta, két tenyere közé fogva az arcát.

Addig szórta az öregasszony a rengeteg okosságát, míg a férje nem látta már a rosszat, csak arra tudott gondolni, milyen szerencse, hogy hozzájuk hozta a lánya a gyermeket és nem máshová adta. Mélyen hallgatott, miközben szép lassan vetkőzni kezdett. Előbb a lajbit gombolta ki komótosan, majd miután kibujt belőle, a szék karjára terítette, amin mindez idáig ő ült. Amin mindig is ülni szokott, mert az az ő helye! Soha egyetlen másik családtag abba még nem ült bele. Eszébe sem jutott senkinek! Majd a kockás, parhelt inget gombolta ki és abból is kibújt, összehajtogatta és a székre tette. Az ing alatt meleg, az anyag belső oldalán bolyhos, puha, gallér nélküli, jéger inget viselt, amit magán hagyott. Ezután leengedte válláról a nadrágja korcára csatolt, gumis hózentrágert, kigombolta a nadrág derékrészén, a korcon az egyetlen gombot, majd leereszkedett az ágy szélére és ültében előre nyújtotta a jobb lábát. Anyjukom már pattant is és hozta a fakutyát. Apjukom pedig beleillesztette ebbe a szerkezetbe a jobb csizmájának a sarkát, majd a bal lábfejével alányúlt és jól előre tolta a szerszámot. Ezzel a mozdulattal a csizma előre csúszva, lekerült Apjukom lábáról. Ugyanígy húzta le másik lábáról is a fényes csízmát. Ezután Anyjukom összefogta a két csizmaszárat, és az egy pár lábbelit szépen az ágy végéhez állította. A kétszarvú fakutyát pedig a helyére, az ágy alá csúsztatta. Már csak a csizmanadrágból kellett kibújni, ami alatt a meleg, hosszú szárú, jéger alsó egyben pizsama nadrágként is szolgált. Amíg a vetkőzés tartott nem szóltak egymáshoz, immáron harmincöt éve, mindig szó nélkül zajlott ez a rituálé. Végül Apjukom törte meg a csendet:

- Hallod, Eszti! Arra gondoltam, menjél te el a paphoz, oszt rendeljél meg egy hálaadó misét, amiért hozzánk vezérelte – és nem máshová - a gyermeket.

- Apjukom, a számbul vetted ki a szót. Hónap első dógom a’ lesz!  

 

Mindketten nyugodtak voltak már és rettenetesen fáradtak az átélt izgalmak miatt. Sok volt ez a mai napra, még akkor is, ha ketten osztoztak a terhen.

-Vigyek be parazsat a kályhába, Apjukom?

- Ne vigyél Eszti! Öreg este van, nem tud az a szoba az éccaka mán felmelegedni. Annyira nem, hogy a kisfiúnak jó legyen. Majd hónap kifűtöd. Most aludjunk meg itt a dikón, a melegben!

 

A sötét már, mint puha, meleg takaró simult rájuk és már szemhéjuk is pihentetve vonta be megfáradt szemgolyójukat, de gondolataik nem tudtak elpihenni, továbbra is ébren dolgoztak. A nélkül, hogy kimondták volna, ugyanarra gondoltak. Isten Ervinkét a tragikusan elveszített legnagyobbik gyermekük pótlására küldte el nekik. Öt éve már, hogy az éppen férfivá érett Józsi ittasan, véletlenül a vonat elé lépett. Mindez idáig még nem sikerült feldolgozni a tragédiát. Talán soha nem is fogják tudni!  Az édesanya még mindig csak jelen időben tud beszélni Józsiról. Talán most, Ervinke érkezésével ez megváltozik, és a helyére kerül ez a dolog, épp úgy, mint a sakkfigurák a kockás táblán!

A feleség jobbra a fal felé, a férj bal felé fordulva, imára kulcsolt kézzel, és imát mormolva aludtak el.

 

  Ide következik az : II. Ervininke felnő

 Úgy mosolygott rájuk a reggel, ahogyan este lefeküdtek. Anyjuk az ágy jobb oldalán a fal mellett , Apjuk az ágy bal oldalán, közöttük pedig, mint egy kis pufók angyal, kipirult arccal, a gyermek . 

 

Nem tudták még, hogy Ervinke pontban 6-kor fog ébredni. Valéria nem adott a gyermekhez semmilyen információt. De nem okozott a nagyszülőknek a hat órai ébredés gondot, hiszen ők maguk már öt órakor talpon voltak.

 Érdekel mi történik Ervinkével, kérlek jelezd!

Email: fraudodi@t-online.hu