Angela Farm Naturista Camping & Bungalowpark & Pool- massage

Angella-Novella

 Őt is szerettel várták. De mi lesz a sorsa? Kié a döntés?

 

 

Ervinke születése

1945 – ben született meg Valéria és Ervin első és egyben egyetlen, közös gyermeke, a kis Ervin. Mint minden normális ifjú házaspár, ők is nagy örömmel fogadták a nagyon várt, tüneményes fiúcskát. Ebben az időben még nem volt ultrahangos vizsgálat, így a terhesség ideje alatt még nem lehetett tudni, hogy milyen nemű lesz a baba. Csak a tapasztalok alapján találgattak. Például, ha a kismama csípője viszonylag keskeny marad és a hasa hegyesen előre csúcsosodó, akkor szinte biztos, hogy fiú a magzat. Ha a csípő megszélesedett, és a has is szélesen domború, akkor biztos – állították a régiek – hogy kislány a pocaklakó. Természetesen, mindez csak találgatás, semmi sem volt biztos. De azért, ha egy sokat tapasztalt bába jósolt, az az esetek 95 %-ban beigazolódott. Valéria és Ervin esetében – bár már szinte biztosra vették, hogy fiúk lesz - teljesen mindegy volt a baba neme, hiszen első gyermek. De azért mindenki, még a nagyszülők is, reménykedtek benne, hogy fiú születik. Egy fiú, aki tovább viszi és majd tovább is adja a családi nevet! A fiúra lehet büszkének lenni, lehet férfiasnak nevelni, lehet fényezni a jellemét, az eredményeit. Úgy tartották, a fiú az apának születik. Az apa átadhatja neki az életben megszerzett anyagi javait, minden tudását, minden tapasztalatát, amitől a fia már különb lesz mint ő, nem követ el hibákat és könnyedén haladva, többre viszi mint az apja.                                          A kislány teljesen más! Ő arra születik, hogy legyen kit kényeztetni, hogy legyen az apa szemefénye, a nagyszülők csillaga, az anya gyönyörűsége, akit lehet szépen öltöztetni, királylányként kényeztetni. Egy kislány, akiben már születése pillanatától ott van a szülők meg nem fogalmazott, ki nem mondott reménye, hogy van már, akitől majd ők - öreg korukban - visszakapnak a befektetett szeretetből legalább egy keveset.                                                                                                                                                                     Bár Bár, az anya még nem heverte ki egészen a szülés okozta megpróbáltatásokat, de úgy tűnt napról napra felszabadultabb, és apránként sikerül elfelejtenie az átélt élmény kellemetlenségeit.

 Akkoriban szigorúan kötelező szabály volt, hogy a szülőnő kifeküdje a 6 héten át tartó gyermekágyi időtartamot. Ő sem tervezett másképp.  A kilenc hónap megnövekedett terhe és az elhúzódó szülés gyötrelmei után boldogan lazult el a puha ágyban a meleg takaró alatt. Boldogságát csak tovább fokozta a terhétől megkönnyebbült teste. Úgy érezte, mintha súlytalanul lebegne a csöndben és a meleg éterben. Ezt a remek harmóniát semmi sem zavarta meg, hiszen körülötte minden a legnagyobb rendben zajlott. 

A férje a baba bölcsőjét közvetlenül a nő ágya mellé helyezte el, hogy bármikor rápillanthasson a fiára, vagy megringathassa.  Még a szoptatás is könnyedén, gördülékenyen zajlott, mert a férj ebben is segített.  Magasra polcolta a nő párnáit, majd ülőhelyzetbe segítette.  Az ölébe tette a szoptatós párnát, amire ráemelte a bölcsőből kivett babát és közben végig éberen őrködött, hátha még segíteni kell valamit. A szoptatás végén hasonlóan ismétlődött a cselekménysor, csak fordított sorrendben.

Valériának nem csak a férje segített. Naponta jött az édesanyja és a húga is. Ők tanították meg a fiatal apát pelenkázni, fürdetni, böfiztetni …  Valéria még nem érezte, hogy készen állna ezeknek a feladatoknak elvégzésére. Az ágyat is csak akkor hagyta el, ha saját, elengedhetetlen, életviteli szükségletei megkívánták.                                                                                                                                                        Viszont, az újdonsült apa gyorsan tanult, hamarosan mindent tudott már a csecsemőgondozásról. A felburjánzott teendők nemhogy megtépázták volna energiáját és örömét, hanem még inkább meghatványozták azokat. Minden fenntartás nélkül oly boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Ha kint a kertben dolgozott, szabadjára engedte érzelmeit és énekelt, fütyörészett, nevetgélt. Sőt, olykor még egy- egy elragadtatott rikkantást is kiengedett. Új értelmet kapott az élete. Új cél ébresztette nap, mint nap. Lett cél kiért dolgozni, kinek gyűjteni, kinek átadni a felgyűlt tapasztalatokat. Szeretete annyira meghatványozódott, hogy nem csak a fiának jutott belőle mérhetetlenül sok, hanem még a feleségének is többet tudott adni, pedig az eddig sem volt kevés.   Ha bement a házba kis családjához, megjuhászodottan, lábujjhegyen lépkedett, minden mozdulatát lekerekítette és lelassította, nehogy a gyors, szögletes mozdulat zajjal szelje át a levegőt. Óvatosan hajolt a bölcsőben szuszogó, kipirult arcú baba fölé. Percekig gyönyörködött benne, nem tudott betelni vele.

Fejében már a jövő egyes szeletei is megfogalmazódtak, képpé formálódtak. Látta amint kergetőznek a réten, amint ő magasba emeli a kalimpáló lábú kisfiát, és hallotta is a göndör gyermeki kacajt.  Biztos volt benne, hogy ekkora csodát, ekkora boldogságot még soha senki más nem élt meg, ilyen csak neki jutott.

 Szó mi szó, a baba igazán szép volt. A sötétbarna színeket édesanyjától örökölte, míg a kellemes, szép ívű vonásokat édesapjától. Ez utóbbiak máris arra engedetek következtetni, hogy egyszer majd egy jóvágású ifjú lesz a csecsemőből. A nagytapasztalatú bába pedig a hosszú kar és lábszárcsontokból magasra növő férfit jósolt. De az apa egyáltalán nem gondolt ezekre. Ő csak büszke volt, boldog volt és telikürtölte a fél világot fia születésével.

Teltek a napok szépen sorban. A baba fejlődött, az anya erősödött, az apa pedig teljes odaadással gondozta mindkettőt és természetesen ellátta a házkörüli teendőket is, hiszen az élet nem állt meg, a munkát folytatni kellett.

Akkoriban eladásra hizlalt disznókat otthon, úgy 30-40 db-ot évente. Könnyedén el tudta adni őket, mert már híre ment az általa előállított hús minőségének. Mindenki tudta, hogy semmiféle táppal nem, csakis a saját maga által megtermelt élelemmel eteti a sertéseket. Néhány termelő próbálta a felvásárlókat megtéveszteni, de azok akár a húsra, akár az állatra vetett egyetlen pillantással meg tudták állapítani, hogy mivel történt a nevelés és a hízlalás. Viszont, az ő esetében a felvásárlók akár látatlanul is meg merték volna venni az állatokat, mert ismerték a fiatal férfi becsületét.  Nagyon jól keresett ezzel a tevékenységgel, annál is inkább, mert számára az előállítás szinte ingyenes volt, ha a saját befektetett munkáját nem számolta.  Azt pedig nem számolta, mert ő annyira tevékeny volt, hogy úgysem tudott volna munka nélkül meglenni.  Maga művelte meg az ötholdnyi kertet, melynek utca frontján állt a családi háza, amiben előbb csak feleségével és most már gyermekével is lakik. A kertben termesztett kukoricát, krumplit, répát, tehát mindent, ami az állatoknak kellett, valamint minden konyhakerti növényt – paprika, paradicsom, káposzta, hagyma, leveszöldségek - ami a háztartást szolgálta. A kerítés mellé évelő málna, ribizli és szederbokrokat ültetett, ezek elé széles sávban pedig földi epret. Voltak a kertben jól termő gyümölcsfák is. Úgymint őszi-és kajszibarack, cseresznye, szilva, meggy és még eper is. A terület egyik, jó nagy részén pedig kordonos szőlőt telepített, amiből ősszel bort állított elő és azt is eladta. Ő maga egyáltalán nem ivott a borból. Szeretett volna, de a felesége nagyon szigorúan megtiltotta neki. Olyan mérvű volt a szigor, hogy talán még megkóstolni sem merte, nem lépte volna át felesége szavát semmi kincsért.

Egyedül almafát nem ültetett a kertbe, mert külterületen volt egy hatalmas, több holdnyi almásuk. Ezt is ő gondozta. Természetesen ehhez már munkásokat kellett fogadni ugyanis, az almásban mindent időre kell elvégezni, ami nem egyemberes feladat. Ha egy munkafázis - pl. tavaszi metszés, permetezés - elcsúszik, a termés bánja.  Akkor meg minek dolgozni?

Rengeteg baromfi is szaladgált az udvaron, de csakis, kizárólag saját használatra tartotta. Milyen jó, hogy nem kell pénzt adni a baromfi húsért! Most is, hogy felesége gyermekágyat fekszik, csak megfog egy fiatal tyúkot, levágja és finom tyúkhúslevest készít belőle.

Tojásból annyi van, hogy tavasztól őszig alig győzi eladni. Télen nem tud eladni, mert a hideg miatt kevesebbet tojnak a tyúkok, és az a kevés mind szükséges a saját fogyasztásra.

Ennyi munkát csak úgy tudott elvégezni, ha minden nap hajnali 4 – kor kelt. Ez még azzal sem változott, hogy megszületett Ervinke. Szerencsére, néhány hét alatt sikerült a baba életritmusát úgy kialakítani, hogy összhangba került a munkával. Az első ébredés 6 órakor volt, addigra ő már elvégezte a feladatok elejét, elláthatta hát a fiát. Felesége ilyenkor még tovább aludt. Megtehette, mert 2 hónap után már nem is szoptatott, így az apa is meg tudta a gyermeket cumis üvegből etetni. Ő személy szerint nagyon örült, hogy a felesége reggel még tovább alszik, mert látta rajta, hogy fáradt, kimerült és kedvetlen. Annyira szerette volna, ha megváltozik, ha kipiheni magát, ha kedvre kap! Mindent megtett, hogy kímélje és bármit megtett volna, hogy boldoggá tegye. Igyekezett a babával járó minden terhet átvállalni, minden zavaró tényezőt kiküszöbölni, de az nem mindig sikerült maradéktalanul. Akármennyire igyekezett, mégsem sikerült minden éjszakát zavartalanul végig aludni. Bár nem folyamatosan, de a gyermek gyakran hasfájástól szenvedett. Ilyenkor ő gyorsan, de a lehető legóvatosabban kikelt felesége mellől, felvette a síró kisfiút, fel s alá sétált vele a szobában, megitatta köményes teával, simogatta a fájó kis pocakot, míg el nem csitult a sírás.

 A munkája miatti hajnali keléseket igyekezett olyan halkan véghezvinni, ahogyan csak lehet. Meg volt róla győződve, hogy felesége észre sem veszi az ő nesztelen ébredéseit, hiszen láthatóan mindig békésen tovább aludt. De hiába tűnt úgy, hogy nem ébred fel, később mégis kiderült, hogy mindez nagyon is megviseli a fiatal nőt. Bár tűrte ugyan ezt az áldatlan állapotot néhány hónapig szó nélkül, de végül mégis elfogyott a türelme, nem bírta tovább, és egyik reggel rámordult a férjére:

- Te Ervin, hát van neked szíved? Hát meddig akarsz még engem ezzel a hajnali keléssel kínozni? Nem elég, hogy Ervinke hasfájása miatt nincs egy rendesen átaludott éjszakám, hanem még a te hajnali keléseidet is végig kell szenvednem? Hát miért nem mensz mán ki a konyhába, a dikóra aludni?

- Jaj, jaj, Valikám, Valikám, annyira óvatoskodtam, azt hittem észre sem veszed, hogy kikelek az ágyból. Hát csak mondd, meg mit tegyek!  Mi a jó neked? Én csak Ervinke miatt költöztem be hozzád, hogy neked nagyobb nyugalmad legyen, ha felsír. De csak mondd meg, mit tegyek, mi a jó neked, hogyan oldjam meg? – könyörgött a fiatal apa habogva, miközben a kezét tördelte.

-  Hát tényleg ilyen bolond vagy? – kérdezett vissza az asszony mély hangjával, roppant megvetően.

 – Hát nem emlékszel, hogy régebben is csak zavartál a korai keléssel? Hát nem azért csináltad a dikót, hogy tudjál a konyhában aludni és hajnalban zavarás nélkül felkelni?

- De emlékszem, emlékszem Valikám. Csak most más a helyzet, mert itt van Ervinke is. Őt mégsem vihetem ki a konyhába aludni?!  Ha megengednéd, beköltöznék vele az egyik nagyszobába, hogy itt ne zavarjon téged, ha felsír. – habogta és tördelte tovább a kezét.

- Nahát Ervin, te nagyon hátul állhattál a sorban amikor az észt osztogatták ! Oszt, ha hajnalban kimensz az állatokhoz, oszt ha a gyermek felsír a belső szobában, onnan hogy hallanád ki a sírást? Erre nem gondoltál, mi? – okította gúnyosan a férjét és folytatta. -  Te lángész, te…! Megmondom én neked, hogy mit kell tenned! Az a megoldás, hogy te aludj a konyhában, a kiságyat hagyd itt az én szobámban, oszt hagyd résnyire nyitva az ajtót, hogy meghalljad, ha felsír a gyermek!

Júújj! Nagyon szégyellte magát Ervin, hogy nem neki jutott eszébe ez az egyszerű megoldás, hogy eddig ennyi bosszúságot okozott a gyermekágyas feleségének. De végül is boldog volt, mert megoldódott a probléma. Így csak a résnyire nyitott ajtó választotta el őket. Ha Ervinke nyöszörgött, az ő szemhéja azonnal felpattant, mezítlábas talpa hang nélkül vitte a kiságyig, és felesége mit sem vett észre az egészből. Kiért tette mindezt inkább, a gyermekért-e, vagy a feleségéért-e? Sosem mérlegelte, nem is fog kiderülni soha! De, jó ideig szent lett a családi béke.

A gazdaság is virágzott. Az állatokat sikerült nagyon jól eladni. A befolyt pénzt Valéria kezelte. Hogy is adta volna a férje kezére?! Nem tud az azzal bánni! Takarékbetétbe sem tette, mert tartott a banki alkalmazottak megbízhatatlanságától, hogy kibeszélik a banki titkot és mindenki megtudja a faluban, hogy nekik mennyi pénzük van. Máskülönben is, nem volt még divatos ebben az időben bankban tartani a pénzt. Jobbnak és egyetlen megoldásnak azt látta, ha saját maga vigyáz rá. Ezért, a házban több rejtekhelyet keresett, mely helyeket csak ő maga ismert. Ezek hollétéről még a férjének sem volt tudomása. Minek? Őt nem érdekelte a pénz! Meg hát mit is kezdett volna vele, hiszen megvolt mindene, nem volt szüksége semmire, nem kellett semmiért a boltba járnia. Ervin abszolút helyesnek látta felesége elgondolását és miután kezébe kapta áruinak ellenértékét, azonnal átadta Valériának.     Arra egyik sem gondolt, hogy mi lesz a pénzzel, ha Valériát valamilyen véletlen baleset éri, és pl. megsérül az emlékezete, vagy akár még súlyosabb lesz a következmény. Vagy kigyullad a ház, vagy betörők találják meg a rejtekhelyeket …                                                                                                                     Egyikőjük sem foglalkozott a még nem létező problémával, mert körülöttük minden rendben zajlott. Talán túlságosan is rendben és csendben! Ez tűnhetett fel Valéria édesanyjának, amikor vészmadárkodva, néha megjegyezte, hogy gyanús ez a nagy csend!                                                                                                                                                                                                       

Ervin csak mosolygott anyósa megjegyzésén, mert ő inkább azt észlelte, – amire már olyan régóta várt - hogy felesége egyre felszabadultabb és vidámabb, főleg mióta gyerekkori barátnője látogatja. Szinte minden napos volt már a vizit. Ervin nagyon örült, hogy a barátnő ilyen hatással van a feleségére. Nyoma sem volt már depressziónak, kedvtelenségnek és fáradtságnak! Annál inkább vidámságnak, gyöngyöző női kacajnak, ami egyre gyakrabban hallatszott ki a házból. A barátnő többnyire ebédre jött, de maradt délutánra is. Ilyenkor a két nő vég nélkül kézimunkázott. Főleg horgoltak pl. díszpárnákat, asztalterítőket, függönyöket. Sajátos ízlésük teljesen megegyezett, ami örömüket megduplázta. Rövidesen tenyérnyi nagyságú - piros, lila, sárga, kék, zöld - horgolt virágfejek lógtak le a szoba fehér függönyeiről. A díszpárnákra horgolt lila macskák, sárga kecskék, rózsaszín kutyák telepedtek. Nem eladásra, csakis saját lakásaik szépítésére, díszítésére törekedtek.  Ervinék L-alakú házának két hatalmas szobája az utcával volt párhuzamos, melyeket nem használtak lakásként, csak státusz-szimbólumként szolgáltak. Szépen bebútorozták és lehetett mutogatni az ismerősöknek, rokonoknak. Belépni tilos volt! Valéria szélesre tárta a szoba ajtaját, a látogató pedig a küszöbre lépve becsodálkozhatott a sok-sok szépségre. Volt, aki szépnek tartotta és elfogta a sárga irigység. Volt, aki giccs halmaznak látta és távozás után kinevette Valériát.   Mindenesetre most, hogy Valéria így rákapott a kézimunkázásra, vég nélküli lett a lehetőség a díszítésre. A két nő pedig rettenetesen élvezte ezeket a közös programokat. Képesek voltak egy ültő helyben akár 6-7 órát is kézimunkázni. Amikor pedig esteledni kezdett, kart karba öltve sétálni mentek, hogy kimozgassák a hosszú ülésben elgémberedett tagjaikat. Szombatonként a mozi felé kanyarodtak, és ha számukra tetsző film ment, jegyet váltottak és megnézték az előadást. A programjuk végeztével hol Valéria kísérte haza a barátnőt, hol pedig az őt.                                                                                                                                                                           Haza térve – gondos háziasszonyként – Valéria leellenőrizte a konyhát. Soha nem talált hibát a rendben és tisztaságban. Ervin mindig gondosan elmosogatott, rendet rakott, felmosta a kőpadlót, sőt gyakran már a másnapi ebédet is előkészítette. Teljesen elégedett volt Valéria. A kinti munkát nem ellenőrizte le, szükségtelennek tartotta, megbízott férjében. Meg egyébként is tudta, hogy az állatok hangoskodnának, ha nem lennének rendben ellátva.                                                                                                              Döntés                                              

 

Már fél éves is elmúlt Ervinke, amikor a feleség, minden előzmény nélkül, közölte a férjével, hogy ő annyira kimerült az eddig ránehezedő terhektől, hogy úgy érzi, el kell mennie gyógyfürdőre. Talán a fürdő rendbe hozza lestrapált idegeit – reménykedte. Ezen a bejelentésen Ervin annyira meglepődött, hogy pillanatokra lemerevedett és megszólalni is csak egy idő után volt képes.

- Hogyne Valikám, csak menj, ha úgy gondolod, hogy jót tesz neked a fürdő. - bíztatta. Még csak fel sem merült, hogy ki fogja a Kicsit ellátni. Miért is merült volna fel, hiszen eddig is Ervin oldott meg mindent. Arra meg még csak rágondolni sem tudtak, hogy esetleg hármasban is el lehetne menni fürdőzni. Mármint, apa, anya és gyermek együtt. Rögtön a bejelentést követő napon a szót tett követte!

Valéria hagyott némi költőpénzt az Ervineknek, fogta a bőröndjét, majd barátnőjét karonfogva, nagy viháncolással a vasút állomásra vették útjukat.

A kéthetes fürdőzés annyira jól sikerült, hogy Valéria igyekezett gyakran megismételni. Volt úgy, hogy csak 2 hetet töltött otthon volt, hogy egy egész hónapot, majd ismét, újra és újra útra kelt barátnőjével. Azt is kitanulta, hogyan lehet szanatóriumi beutalót szerezni, amivel a szállás ingyenessé lett.  Lassan megismerte Magyarország majdnem minden gyógyfürdőjét. Férje nem tiltotta a fürdőket, hiszen szemmel láthatólag jót tett feleségének. Ki volt cserélve, életvidám lett. Ez pedig minden pénzt megért neki!

A gyermek is szépen fejlődött, már járni próbálkozott. De, valahogy ismét eljött egy hasfájós időszak. Sokat sírt, nem tudott aludni. Az apa rendületlenül pesztrálta éjjel-nappal. Valahogy a kiságy is kikerült már a konyhába, az apa készítette dikó mellé. Orvoshoz is többször elvitték a gyermeket, kapott is cseppeket, ami ideig- óráig megoldotta a problémát. Szervi bajt nem talált az orvos. A hasfájás mégsem szűnt, egyre gyakrabban jelentkezett, apa és fia szinte állandóan ébren töltötték a fél éjszakát. Hiába zárták kilincsre a Valéria szobája és a konyha közötti ajtót, bizony csak áthallatszott a sírás.   Nem csoda, hogy egy idő után Valéria kiborult a nehéz éjszakák miatt. Tudta, hogy valamit tennie kell! Azt is tudta, hogy ő kell, hogy intézkedjék, mert a semmirekellő, pipogya férjétől nem várhat megoldást. Jól látta azt is, hogy mielőbb ki kell találnia a megoldást, hiszen az idő szalad. Még csak az kellene, hogy férje a folyamatos kialvatlanság miatt ne tudja ellátni a gazdaságot!  Akkor miből lesz bevételük, miből fognak megélni? Nagyon is felmérte, hogy egy kisgyermek nem teheti tönkre az egész jól felépített életüket!                                                                        Hetek óta foglalkoztatta már a megoldás keresése, míg végül sikerült kitalálnia, mit kell tennie. Elszánt volt! Amint jött az ötlet, tudta, nem szabad húzni az időt, azonnal végre kell hajtani.                                                                                        Elővette a nagykendőjét, a gyermeket beletekerte és a batyut felkötötte a saját hátára, majd határozott léptekkel a kiskapuhoz ment, felrántotta a vaskapu zárját és már az utcán is volt! A férjének semmit nem beszélt tervéről. Minek? Úgysem engedte volna beleszólni, nem hallgatta volna meg a véleményét, mert az úgyis csak badarságokat tud mondani. Meg hát mi köze Ervinnek az ő döntéséhez? Az Ervin dolga, hogy a gazdaságot rendezze, az övé pedig, hogy irányítsa az életüket.                            Eléggé feldúlt volt, amikor elindult. Csizmája talpát mérgesen csapkodta a topekához. De ahogyan haladt, egyre inkább kicsapkodta magából a dühét. A gyermek is megnyugodott a hátán és ő érezte - a meglazult izomzatú kis testből, - hogy el is aludt. Úgy 700 m-t gyalogolt a topekán, amikor elérte azt a bal oldali mellékutat, ahol letért, hogy ott folytassa tovább útját, egészen a szülei házáig. Ez az út már nem volt aszfaltozott. Szerencsére száraz volt az idő, így inkább csak egy kissé poros lett a csizmája, amire a ház elé ért.

Parasztház volt ez, nem nagy, nem is kicsi, de jól karban tartott. Mindegy milyen évszak volt, a ház fehér falai mindig frissen meszeltek voltak, messzire virítottak. Ide született Valéria és itt is nőtt fel, csak úgy, mint a testvérei. Amint megpillantotta a házat, már messziről is látta, hogy mostanság fejezhették be a tető újra fedését. Kiabált róla, hogy a vastag nádfedél a legjobb minőségű nádból készült, aminek árából bőven kitellett volna akár egy modern cserépfedés is. De a két idős ember nosztalgiával ragaszkodott a nádhoz, hisz’ oly szép emlékek kötötték őket a mára már elkopott, előző fedélhez.  A ház apró, tisztán ragyogó ablakai épp úgy kandikáltak ki a vastag nádfedél alól, mint a kicsi fiúk szeme, ha túl nagy bundasapkát adnak a fejükre, ami egészen a szemükig lecsúszik.          Valéria nem látta még az új tetőt, nem is tudott róla, hogy szülei ilyen nagy munkába kezdtek . Így azt sem, hogy be is fejezték már. Ritkán látogatott el az öregekhez, inkább csak akkor, ha valamire szüksége volt.  Most felnézett a csúcsra és azt morogta magában:

- No lám, van pénze a vén lócsiszárnak!

Azzal berúgta a deszkából készült, mára már megfeketedett kiskaput, ami engedelmesen szélesre tárult. A hangra a bozontos szőrű kutya kidugta fejét a kutyaházból, előbb ugatni kezdett, majd barátságosan csaholva szaladt Valériához. Megismerte, üdvözölni próbálta. Valéria nem értette meg és belerúgott. Bodri felvonyított a fájdalomtól és lehajtott fejjel eloldalgott.

- Takarodj innen te bolhás dög! – toldotta még meg a nem éppen kedves mondattal.

Eközben a döngölt padlójú folyosóra lépett, a kilincsre tette a kezét és kopogtatás nélkül lökte be az ajtót.  Az ajtó rögtön a pitvarba nyílott, amit manapság lakókonyhának, vagy amerikai konyhának neveznének. Mindenkinél hasonló – csak minőségében más, - a berendezés. Van benne valamilyen tűzhely, rendszerint csikó-spór, amin főznek, kredenc az edényeknek, nagy étkezőasztal székekkel és lócával, mosdóállvány és még egy fekhely is, ami rendszerint házilag készült. Ebéd után „anyjuk” általában azonnal mosogatni kezd, míg „apjuk” leheveredik ide és szundít egyet. De az is előfordul, hogy ahol két generáció él együtt, ott az idősek mindig ezen a pitvari fekhelyen alusznak, míg a fiatalok bent a tiszta-szobában. Az idősek járnak jobban, mert itt mindig meleg van, mivel a sparherdban állandóan ég a tűz, amit fával, venyigével, vagy bármilyen gezemicével táplálnak a főzés végett. Minden gazdaasszony úgy tudta szabályozni a tűz melegét, hogy manapság nincs az a gáztűzhely, vagy villanytűzhely, amelyiknek ilyen finomhangolása lenne.                                                                                                                              Mai mércével az itt lakó házaspár még nem is számítana igazán öregnek. Hiszen, még ”Apjuk” is csak közelített a hatodik x-hez, ”Anyjuk” pedig még át sem lépte az ötvenötöt, de abban az időben, és főleg falusi viszonylatban ők már öregeknek számítottak. Különösen a nők, akik már harminc éves kor után feketében jártak és a fejüket is bekötötték fekete keszkenővel.   

Amikor Valéria belépett, édesapja éppen az asztalnál ült, magán viselve az elmaradhatatlan, barna bőrmellényt, ami a mellkason ki volt fényesedve a két tenyér simításaitól. Előtte az asztalon, jobb keze ügyében egy fél pohár bor, míg bal kézfejét az asztalon nyugtatta tenyérrel fölfelé, mert benne a pipáját tartotta, melynek hosszú szára a dohánytól megbarnult ajkai közül lógott ki. Békésen pöfékelt. Valériát nem lepte meg a látvány,- sőt erre számított - hisz kis gyerekkora óta így ismerte apját. Belépte után, akaratlanul is lenézett apja lábára az asztal alá. Azonnal komfort érzete lett, mert ott is a szokásos, jellegzetes kép fogadta. Csizmanadrág és tükörfényes, merevszárú, barna bőrcsizma, amit az öreg még soha életében nem pucolt ki saját kezűleg. Nem is fog!  Mindig a felesége csinálta, mert az az asszony dolga!

Az édesanyja a tűzhely mellett, háttal az ajtónak állt, valamit éppen megkavart egy lábasban. Az ajtó nyitására egy begyakorlott, fürge mozdulattal a spór kevésbé meleg széle felé rántotta a lábast, miközben már fordult is hátra, hogy szemügyre vegye az érkezőt. Amikor lányát felismerte, arcáról lehervadt a vidám érdeklődés, tekintete elborult, megsötétedett.

- Apám, megjöttem!

- Tán, jó napot! – javította ki az apja, komótosan kiemelve a csibukot a szájából. Valéria szóra akarta nyitni a száját, de anyja megelőzte. Egyik kezét sovány csípőjére vágva, másikban a fakanállal gesztikulálva sipította:

- Mi az, hogy megjöttél? Mán fordulhatsz is meg, osztán mehetsz vissza az uradhoz mánis! Ervin egy olyan ember, hogy a kis ujja körme többet ér, mint te. Tedd össze a két kezedet, hogy elvett! Ha te azzal az emberrel nem tudsz kijönni lyányom, akkor szaladj ki a világbul, de soha vissza ne fordújjál! Mán kezdheted is! Osztán…  - kezdte meg az újabb mondatot, de ebben a pillanatban férje a szemével feléje vágott, amitől a kis, fekete ruhás asszony  abban a pillanatban úgy egymáshoz szorította a két ajkát, mintha ebben az életben már soha többé nem is akarná szétnyitni.  Majd a sparherd felé fordult, egy pöccintéssel a platni forró részére lökte a lábast és haragosan kavargatni kezdte benne az ételt.

- Mindazon által, anyádnak teljességgel igaza van, lyányom. Ha ott hagytad Ervint, ide nem jöhetsz! Ervin jó ember, tanuld meg megbecsülni magadat, vagy menj Isten hírével világgá! Felejtsd el azt is, hogy mink a szüleid vagyunk!

- Nem hagytam ott! – dünnyögte megbántva Valéria.

- Nem hagytad ott? Jaj, lyányom, de jó! – pöccintette anyja a lábast megint a langyos felületre, majd felszabadultan, majdhogy nem a bőréből kibújva folytatta:

- Nézd mán, Apjukom! Hát ki van itt? Ervinke, hát gyere a Mamához, lelkem! – Kedveskedett a gyermeknek, míg igyekezett kihámozni a nagykendőből, majd csókolta ahol érte. A nagyapa is megcsippentette – mutató és középső ujja hátoldalával - Ervinke arcát és megjegyezte, milyen nagyfiú lett, mióta nem látta. Aztán ismét a lányához fordult:

- Ha így áll a dolog, akkor ülj mán le no, oszt mondd el mi járatban vagy!

A lánya egyáltalán nem köntörfalazott, azonnal a tárgyra tért:

- Hát itt hagynám Ervinkét egy időre, mert hasfájós, oszt mán egy pár hónapja szinte semmit nem aludtunk. Ervin mán a munkáját sem tudja elvégezni a fáradtságtól, a gazdaság meg tönkre megy.

Mindkét öreg hallgatott, nagyon meglepődtek, de egyszersmind meg is könnyebbültek, mert rosszabbra számítottak.  Sokkal rosszabbra!                                                                                                              A Mama nyerte vissza előbb a lélekjelenlétét. Nem szólalt ugyan meg, - mert ráhagyta a döntést és a további beszédet a férjére - csak némán tevékenykedni kezdett. Elővett egy kis lábast, kevéske vizet forralt és köményt dobott bele. Majd levette a tűzhelyről, egy kistányérral letakarta a gőzölgő teát és kitette az ablakon át a külső párkányra hűlni, míg ő maga továbbra is csendben várakozott.                       Nem kellett szó hozzá, tudta már férje döntését. Amikor az asszony a teát elkezdte főzni, az öreg is tudta már, hogy felesége belelátott a fejébe és a szívébe, tisztában van az ő döntésével. Ervinkének van ideje megvárni, míg kihűl a tea!

Az öreg még hosszasan hallgatott, miközben nézte a gyermeket és eregette a füstöt. Gondolkodott. Egyszer csak, hírtelen abbahagyta a pipázást és beletette a pipát az asztalon álló öblös, fényezetlen, cserép hamutartóba. Eddigre a Mama leszűrte a teát, édesítette és a cumisüvegbe öntötte.

- Meddig akarod itt hagyni? – kérdezte.

- Hát, 1-2 hétig, csak amíg kialusszuk magunkat.

- Ervinnel megbeszélted?

- Nem, majd most megmondom neki, ha haza megyek.

- Jól van lyányom! Mondd meg Ervinnek, hogy gyüjjön minél sürjebben, szívesen látjuk. Akármikor itt is alhat. Mit mondtál, mikor jösztök érte? – húzta fel kérdőn, bajusznyi vastag szemöldökét.

- Hát, 1-2 hét.

- Nem igaz! Hazudsz lyányom! Te nem is akarod ezt a gyermeket többet haza vinni!

- Hát, maga mán csak jobban tudja… - mondta Valéria a tőle kitelő legszelídebben, mert ha már ilyen szépen alakultak a dolgok, nem akarta az apját magára haragítani.

Az öreg pedig átnyúlt a lányához, magához vette Ervinkét és megitatta vele a kömény-teát. A gyermek a langyos teától elálmosodott és elaludt a nagyapja ölében. A nagyanyja megágyazott neki, de az öreg még nem adta ki a kezéből.

- Megmondom Ervinnek, hogy hozza el a kiságyat. Hónap mán itt is lesz! – ígérte Valéria.

- Minek?  Nem kell nekünk kiságy! A gyermek mostantól velem alszik. Na, lyányom, én úgy gondolom, mindent megbeszéltünk, most mán mehetsz is haza, Isten hirivel! Ne felejtsd el Ervinnek megmondani, hogy gyüjjön minél hamarébb, minél sürjebben, szívesen látjuk! Te meg amikor kimensz innen, ne rúgjál bele a kutyámba, nehogy én is beléd tanájak rúgni!

- Pedig az kellene neki, hátha használna! – mondta az anyja, de a lánya már nem hallotta, mert olyan gyorsan igyekezett kifelé, nehogy a szüleinek idejük legyen meggondolni magukat.

- Nem férfi, nem tudja megnevelni az asszonyt. Hagyja, hogy a feje tetején táncoljon. Fürdő, meg kikapcsolódás, a gyermeket meg nevelje más! Hányszor kelt fel hozzá? Tán még sose. Az a bolond ember meg még a lelkét is kidolgozza érte. Keresi a sok pénzt, ez meg elkölti más kanokra.  - püfögte és majd szétvetette a düh. Az egész feje vörösen izzott az elfojtott indulattól.

- Jaj, csak szélhüdés ne érje! – fohászkodott magában a felesége és igyekezett nyugtatóra terelni a szót. Nem hiába ismerte már több mint 35 éve, le is tudta csillapítani rövidesen.

- A lyányunkkal mán nincs mit kezdeni, el kell felejteni úgy, ahogy van! A rossz vére, az, csak az hajtja! Hiába kapta meg a nevelést, neki nem használt, lepergett rúla. Na de, Apjukom, ha elgondolkodunk, másnál is esett mán olyan

hogy az alma messze esett a fájátul! Nézd meg a szomszédunkat, vagy a Feriéket! Még rosszabb helyzetben vannak, mint mink. Senki nem fogja vénségükre rájuk nyitni az ajtót. A mán biztos! Minálunk legalább a másik három rendes, dógos, családszerető. Csak ez az egy…, ezzel nem bódogultunk.  Meg osztán, nem kell mán nekünk Valinkkal gondolni, az legyen mán az ura dóga! Nekünk itt van mán a kisfiú, nekünk mán vele kell gondolkodni. Meg hát, gondoljunk csak bele az is milyen szerencse, hogy idehozta és nem a lelencbe adta be. Jaj, Apjukom, Apjukom, köszönjük meg Istennek, hogy a gyermek hozzánk került! – sipítozta, két tenyere közé fogva az arcát.

Addig szórta az öregasszony a rengeteg okosságát, míg a férje nem látta már a rosszat, csak arra tudott gondolni, milyen szerencse, hogy hozzájuk hozta a lánya a gyermeket és nem máshová adta. Mélyen hallgatott, miközben szép lassan vetkőzni kezdett. Előbb a lajbit gombolta ki komótosan, majd miután kibujt belőle, a szék karjára terítette, amin mindez idáig ő ült. Amin mindig is ülni szokott, mert az az ő helye! Soha egyetlen másik családtag abba még nem ült bele. Eszébe sem jutott senkinek! Majd a kockás, parhelt inget gombolta ki és abból is kibújt, összehajtogatta és a székre tette. Az ing alatt meleg, az anyag belső oldalán bolyhos, puha, gallér nélküli, jéger inget viselt, amit magán hagyott. Ezután leengedte válláról a nadrágja korcára csatolt, gumis hózentrágert, kigombolta a nadrág derékrészén, a korcon az egyetlen gombot, majd leereszkedett az ágy szélére és ültében előre nyújtotta a jobb lábát. Anyjukom már pattant is és hozta a fakutyát. Apjukom pedig beleillesztette ebbe a szerkezetbe a jobb csizmájának a sarkát, majd a bal lábfejével alányúlt és jól előre tolta a szerszámot. Ezzel a mozdulattal a csizma előre csúszva, lekerült Apjukom lábáról. Ugyanígy húzta le másik lábáról is a fényes csízmát. Ezután Anyjukom összefogta a két csizmaszárat, és az egy pár lábbelit szépen az ágy végéhez állította. A kétszarvú fakutyát pedig a helyére, az ágy alá csúsztatta. Már csak a csizmanadrágból kellett kibújni, ami alatt a meleg, hosszú szárú, jéger alsó egyben pizsama nadrágként is szolgált. Amíg a vetkőzés tartott nem szóltak egymáshoz, immáron harmincöt éve, mindig szó nélkül zajlott ez a rituálé. Végül Apjukom törte meg a csendet:

- Hallod, Eszti! Arra gondoltam, menjél te el a paphoz, oszt rendeljél meg egy hálaadó misét, amiért hozzánk vezérelte – és nem máshová - a gyermeket.

- Apjukom, a számbul vetted ki a szót. Hónap első dógom a’ lesz!  

 

Mindketten nyugodtak voltak már és rettenetesen fáradtak az átélt izgalmak miatt. Sok volt ez a mai napra, még akkor is, ha ketten osztoztak a terhen.

-Vigyek be parazsat a kályhába, Apjukom?

- Ne vigyél Eszti! Öreg este van, nem tud az a szoba az éccaka mán felmelegedni. Annyira nem, hogy a kisfiúnak jó legyen. Majd hónap kifűtöd. Most aludjunk meg itt a dikón, a melegben!

 

A sötét már, mint puha, meleg takaró simult rájuk és már szemhéjuk is pihentetve vonta be megfáradt szemgolyójukat, de gondolataik nem tudtak elpihenni, továbbra is ébren dolgoztak. A nélkül, hogy kimondták volna, ugyanarra gondoltak. Isten Ervinkét a tragikusan elveszített legnagyobbik gyermekük pótlására küldte el nekik. Öt éve már, hogy az éppen férfivá érett Józsi ittasan, véletlenül a vonat elé lépett. Mindez idáig még nem sikerült feldolgozni a tragédiát. Talán soha nem is fogják tudni!  Az édesanya még mindig csak jelen időben tud beszélni Józsiról. Talán most, Ervinke érkezésével ez megváltozik, és a helyére kerül ez a dolog, épp úgy, mint a sakkfigurák a kockás táblán!

A feleség jobbra a fal felé, a férj bal felé fordulva, imára kulcsolt kézzel, és imát mormolva aludtak el.

 

  Ide következik az : II. Ervininke felnő

 Úgy mosolygott rájuk a reggel, ahogyan este lefeküdtek. Anyjuk az ágy jobb oldalán a fal mellett , Apjuk az ágy bal oldalán, közöttük pedig, mint egy kis pufók angyal, kipirult arccal, a gyermek . 

 

Nem tudták még, hogy Ervinke pontban 6-kor fog ébredni. Valéria nem adott a gyermekhez semmilyen információt. De nem okozott a nagyszülőknek a hat órai ébredés gondot, hiszen ők maguk már öt órakor talpon voltak.

 Érdekel mi történik Ervinkével, kérlek jelezd!

Email: fraudodi@t-online.hu  ..

 II. Ervinke felnő

 

 Úgy mosolygott rájuk a reggel, ahogyan este lefeküdtek. Anyjuk az ágy jobb oldalán a fal mellett, Apjuk az ágy bal oldalán, közöttük, pedig mint egy kis pufók angyal, kipirult arccal, a gyermek .Nem tudták még, hogy Ervinke pontban 6-kor fog ébredni. Valéria nem adott a gyermekhez semmilyen információt. De nem okozott a nagyszülőknek a hat órai ébredés gondot, hiszen ők maguk már öt órakor talpon voltak.                                Apjuk első útja minden reggel az istállóba vezetett, ahol most 4 szép ló állt. A lovászfiú éppen csutakolta az egyiket. Keféje alatt csillogott az állat aranybarna szőre. A gazda végigsimogatta a gyönyörű állatokat, megemelte a lábukat, hogy ellenőrizhesse a patáikat, amiknek épnek és tisztának kellett lenniük. Sőt egy hatalmas körömreszelővel a lovászfiú még igazított is rajtuk, ha kellett.  A patkolást mindig ugyanazzal a patkoló kováccsal végeztették. A szakember soha, csak a lovak cserélődtek újra és újra, hiszen a gazda lócsiszár volt, vásárra járt a lovakkal, adta-vette őket. Még ellenőrizte a zab adagokat, amiket abraknak fognak kapni a lovak, majd odaszólt a fiúnak:                                       - Máma a Horgas -Tagba vidd a lovakat megfuttatni! Csak a Hajnalt lovagold meg, de azt is nyereg nélkül, nehogy feltörd a hátát, mert akkor nem tudom hónap a vásáron eladni.                                 Még egy körbenézést vetett az istállóra. Gyakorlott szemével pillanatok alatt felmérte a rendet és a  tisztaságot.  Elégedett volt. Távolabb a sarki jászol előtt két tehén feküdt, csendesen kérődztek, már túl voltak a reggelin. A gazda még csak pillantásra sem méltatta a teheneket. Minek? Az az asszony dolga.  A fejés is az asszony dolga, meg az is, hogy mit csinál a tejből.                                                                            Mindent rendben talált, a lovászt is eligazította már és azt is tudta, hogy bent már várja a villásreggeli, így elhagyta az istállót.                            A Mama amint kikelt az ágyból, gyorsan és hang nélkül megmosta arcát és kezét a sarokban álló mosdóállványba süllyesztett lavórban. Csak hideg vízzel mosdott minden reggel, mert még az édesanyja tanította neki, hogy attól lesz friss, üde és kevésbé ráncosodó a bőr. Ugyanígy adta tovább az ismereteket gyermekeinek, akik mára már mind felnőttek lettek és remélhetőleg tovább adják majd ezeket az ismereteiket a saját leszármazottaiknak. A mosdóállvány mellett állt egy vödör, ebbe öntötte az elhasznált mosdó vizet. Csak úgy hívták, hogy a löttyös vedér. Nevét valószínűleg onnan kapta, mivel ebbe löttyintették az elhasznált mosdóvizet, majd pedig ha megtelt, a tartalmát kilöttyintették az udvarra. Ebbe a vedérbe nem kerülhetett más – sem folyadék, sem egyéb – csakis a mosdótál tartalma. Ezután magára kapta a blúzát,- ami sötétkék alapon fehér, forintnyi pettyes, parhetflanell alapanyagú volt – és gyakorlott ujjaival pillanatok alatt végiggombolta. A blúz a gallér két spicce között, egészen fent az áll alatt záródott. Majd az alsószoknyája fölé húzta a derékban nagyon megráncolt, fekete klott anyagból készült szoknyáját, ami középlábszárig ért. Fekete, bordáskötésű patentharisnyás lábát belebújtatta a lapos, gumitalpú, fekete bőr cipőjébe, majd szorosra húzta benne a cipőfűzőt és takaros masniba kötötte. Amint így, a felső ruházattal is eltakarta testét, nyugodtan fésülködni kezdett. Kibontotta befont haját, majd egy, sűrűfogú szaru fésűvel sokszorosan áthúzta és simára fésülte. Közel a derekéig ért a valamikor sötét, mára már őszülő haj. Ezután mindkét kezével felülről átnyúlt a fején és tarkójánál három egyenlő részre osztva a hajzuhatagot, egy ágba fonni kezdte. Amikor már a fonat elég hosszú volt, hol egyik, hol másik oldalra csapta és így folytatta a fonást. Hogy a fonat ne bomoljék ki, a végét betekerte a fésűből kivett hajszálak egy kis csoportjával. Ezután a hosszú fonatot a tarkóján csigaház formájúra feltekerte és az így kapott kontyot három darab u alakú hajtűvel rögzítette. Ezzel a fésülködéssel is elkészült.  A művelet közben egyszer sem nézett tükörbe.  Még blúza fölé magára vette a szoknya anyagából készült, nőies formára szabott kis mellényt, aminek belső oldala matt fekete selyem volt. Az előrelátó varrónő a mellényke hátoldalán a két anyag közé, bevarrt egy sor vatelint. A kis pruszlik ilyetén meleggé tétele azért volt fontos egyrészt, mert a középkorúak háta valahogy mindig érzékeny a hidegre, másrészt pedig, mert a falusi asszonyok főzés közben gyakran kiszaladnak egy kis rőzséért, vagy ha ugat a kutya, vagy ha jön a postás... Ilyenkor nem bajlódnak a kabáttal, a bélelt kis mellényke pár percig megvédi hátukat a hidegtől. Ezzel el is készült az öltözködés nagy részével. Már csak egyetlen teendője maradt. A mosdóállvány fölött lógott egy kis tükör, amibe egyetlen pillanatra belenézett, míg fekete fejkendőjének – háztetőt formáló - csücskét, a homloka fölött, középre igazította. Még kötényt kötött maga elé és készen is volt. Nem késlekedhetett, hiszen sok teendő várta. Elsőként a tűzhely mellé guggolt, hogy felélessze a szunnyadó parazsakat, melyeket éjjel sem hagyott kialudni, nehogy megfázzék Ervinke. A spór alatti fás ládából kétmaroknyi, apróra tördelt, jó száraz venyigét dobott a tűztérbe, majd addig fújta a szürke parazsakat, amíg azok végül, vörösen izzani kezdtek és a venyigét fényes fénycsóvává lobbantották. Ekkor, kislábasban a kisfiú részére tejet forralt és kakaót készített, majd oldalra húzta a lábast, hogy langyosan tartsa a folyadékot. Aztán meghámozott 4 nagy fej vörös hagymát, felszeletelt néhány paprikát, felkarikázott egy szál kolbászt, a jókora darab szalonnát pedig lapos szeletekre szelte és felül bevagdalta. Végül egy edénybe feltört 12 db tojást, amit egy villával habos-simára felvert. Egy nagy, kívül kormos, belül zománcozott, magasabb peremű serpenyőt akasztott le a falról, amibe először kicsit belepirította a szalonnákat, hogy kiengedjék a zsírt magukból. Amikor a bevagdalt szalonna szeletek a serpenyőben a melegtől kakastaréjhoz hasonlóak lettek, kiszedte őket, egy fehér fajansz tányérra rakta és a sparherd langyos szélére tárolta. A serpenyőben visszamaradt zsírban pedig üvegesre pirította a hagymát, majd hozzáadta a zöldpaprikát és rádobta a kolbászkarikákat. Időt hagyott az ízek összesülésének, míg végül visszadobta a szalonna szeleteket is a serpenyőbe. Azután az egészre egyszerűen ráöntötte a felvert tojást. Sóval és őrölt, piros paprikával ízesített. Az asztalra feltette az őrölt, erős paprikát is. Az Apjukom miatt, akár azonnal is rászórhatta volna a csípős paprikát, de mit lehet tudni, ki fog még ebből az ételből enni? Amikor elkészült, a serpenyőt is a langyos szélre húzta, hogy megóvja a kihűléstől az ételt, amíg a gazda visszajön a házba. Közben észrevette, hogy Ervinke felébredt. Nem nyűgösködött, nem sírt, csak érdeklődéssel figyelt nagy barna szemével. Ámulva nézte a Mama ténykedését, látszott, hogy teszik neki, amit lát. A Mama pedig dudorászni kezdett, szándékosan fokozva Ervinke kellemes érzéseit. Közben gyorsan, vastag szeletű kenyereket vágott, tányért tett az asztalra evőeszközzel és egy literes csuporban bort forralt. Mindennel készen volt a reggeliztetéshez. Következhetett a gyermek! Levette a tűzhelyről és beleöntötte a langyos vizet a lavórba. Aztán Ervinkéhez hajolt, simogatta, csókolgatta, dicsérte, hogy milyen jó kisfiú, biztosította róla, hogy ők mennyire szeretik. A gyermek előbb csak meglepetten figyelt, de rövid időn belül boldog kis sikolyokat hallatott. A Mama pedig ölbe vette, a mosdóállványhoz vitte, a párnás kis kezeket óvatosan a langyos vízbe dugta, majd megtanította a pancsoló mozdulatokra. Ervinke csapkodott és sikoltozott elragadtatottan. A Mama miközben folyamatosan beszélt hozzá, óvatosan megmosta a pufók kis arcot is. A Papa éppen akkor érkezett meg, amikor a gyerek már lecsupaszított alsó testtel a mosdótálban állt, illetve taposta nagy boldogan a szappanos vizet. Sem a Mama sem a Papa nem haragudott, hogy a kifröccsent víz a padlón landol. A Papa még bíztatta is unokáját. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Ervinke egyre jobban érezte magát. Közben, Apjukom öntött magának egy kupica pálinkát, majd egyetlen, erőteljesebb mozdulattal a szájába löttyintette, aztán a fejét egy hírtelen, határozott mozdulattal hátravetette, így nyitott torkán a pálinka máris a nyelőcsőbe került. Végül egyetlen nyeléssel lezárta a műveletet. A pálinkát nem szabad kortyolgatni, mindig egy slunggal kell lenyelni! Így tanulta ezt édesapjától és így is adja ő is tovább a tudást. Még egyszer megismételte tudományát, hiszen reggeli előtt nagyon egészséges a pálinka fogyasztása. Bár a reggelit megpróbálták a kakaóval kezdeni, de a gyermek inkább azt kívánta, ami a tálon volt. Innentől kezdve a reggeli étkezés mindig úgy zajlott, hogy a kisfiú a nagyapja ölében ülve, annak tányérjából ugyanazt ette. A nagyapa azt vallotta: „Nekem jó így, neki jó így, akkor kinek rossz? ”

 

Még be sem fejezték az étkezést, amikor nyílott az ajtó és megérkezett a fiatalabbik lányuk Erzsi, aki már néhány hónapja férjnél volt, de még nem esett teherbe. Bánkódott is miatta. Amint belépett és meglátta Ervinkét, annyira meglepődött, hogy még az ajtót is elfelejtette becsukni maga mögött. Az anyja kénytelen volt rászólni:

- Erzsink, hát kihűtöd a házat, csukd mán be azt az ajtót!

 Erre aztán Erzsi becsukta az ajtót és köszöntötte szüleit.

- Jó reggelt apám, jó reggelt anyám! Hát hogy kerül ide Ervinke ilyen korán és hol vannak a szülei? Ki hozta ide? Mikor?- sorjázta meglepett kérdéseit.

- Hosszú sora van annak! – sóhajtotta az anyja.

- Ülj mán le lyányom, reggelizzél velünk, oszt szépen elsorjázunk mindent. - kérlelte az apja. Erzsi számított rá, hogy ha reggeli időben jön, megkínálják a szülei, így szívesen fogadta az invitálást, annál is inkább mivel nagyon is fogára való volt az étel. De most az invitálásnál sokkal jobban érdekelte a történet. Bár Anyjuk úgy gondolta, hogy reggeli után rögtön indul a paphoz, ahogyan azt az este a férjével eltervezték, de most, hogy átjött a lánya, nem bírta volna ki, hogy ne beszélje ki vele töviről-hegyire a dolgot. Erzsi képtelen volt napirendre térni a történtek felett. Szörnyülködött, háborgott, micsoda dolog az, hogy ha hasfájós egy gyermek, akkor oda kell lökni a nagyszülőknek? Milyen anya az ilyen? Nem érdemli meg, hogy gyermeke legyen! Mélységesen elítélte nővérét. De sógorát talán még inkább, amiért nem tud gátat vetni a felesége tetteinek.  Anyja – éppen mert anya – megpróbálta védeni elsőszülött lányát:

- Hátha talán mégis csak 1-2 hétre hagyják itt… - próbálkozott.

 Ez csak olaj volt a parázsra, mint egy fúria úgy esett anyjának Erzsi:

- Anyám, ezt maga sem gondolja komolyan, akkor meg minek mond ilyeneket? Még védeni próbálja?  Maga is tudja, hogy Valink szórakozni akar és útjában van neki a gyermek. Biztos vagyok benne, hogy apámnak van igaza, nem kell Valinknak a gyermek! Ervinnek meg nem engedi meg, hogy nevelje, mert akkor nem tud vele eleget dolgoztatni. Hát ez égbe kiáltó! Istenem, hát hogy engeded ezt meg? – vádaskodott emelt hangon. Éppen ekkor lépett be a szomszédasszony.

- Hogy micsoda? Hogy mi az égbe kiáltó? Hagy halljam már én is!

És most már a három nő együtt jajbékolt. A Papa nem bírta a három asszonyt hallgatni. Sapkát, kabátot adott Ervinkére és kivitték együtt a maradék reggelit Buksinak. Egy igen elhasznált lábas volt Buksi tányérja, amit azóta nem mosogattak el, mióta a kutya használta. Nem volt szokás akkoriban az állatok edényét mosogatni, elég volt az a tisztítás, ahogyan Buksi kinyalta. Ezért alakult ki az a helyzet, hogy a lábas alja belül szép tiszta képet mutatott, míg az oldalán vastag, zsíros fekete kosz éktelenkedett. Még csak meg sem fordult senki fejében, hogy ki kellene időnként a kutyatálat is mosni. Nem volt szokás!  Ebbe az edénybe átkaparták az ételt és figyelték amint a kutya pillanatok alatt behabzsolja. Azután a Papa simogatni kezdte a Buksi fejét, majd a párnás kis kezet is ráérintette a bozontos, szálkás szőrzetű kutyafejre. Újra és újra ismételték és Ervinke elragadtatottan visongatott, toporzékolt és gurgulázva nevetett. Simogatás helyett néha belemarkolt a szőrzetbe, de Buksi egyáltalán nem háborgott. Okos volt, értette az alig koordinált gyermeki mozdulatokat.

- Nem lesz itt semmi baj! – gondolta a Papa. Nem félt már, hogy nehéz lesz Ervinkét magukhoz szoktatni.

- Hát persze! A jót könnyű megszokni – mondta ki gondolatát fennhangon. Mindkét kis kezet két erős markában tartva, az istálló felé vezette az apró, bizonytalan lépteket. Az istálló a ház végében állt, teljesen külön épületként. Nagy volt, talán még nagyobb is, mint a lakóház, de mindenesetre jóval magasabb. A két épület közül, ez volt díszesebbre építve, hiszen ez az épület biztosította a család számára az életet. A magas téglafal attól volt igazán szép, hogy nem volt bevakolva, a téglák mértani pontossággal illeszkedtek egymáshoz, és szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak. A bejárati, dupla szárnyú, hatalmas méretű ajtó fölött nem szemöldökfa tartotta a felmenő falat, hanem magát a téglát rakták boltívesre csakúgy, mint az ablakok fölött is. A boltívek élére állított téglakirakása jelentősen szépítette az épület küllemét. Csakúgy, mint a hatalmas kétszárnyas ajtó, mely vastag tölgyfából készült. A rajta lévő vasalás nem tömegáru, hanem egyedi készítésű, gondosan kidolgozott kovácsmunka. Bent egyetlen tágas légtér terpeszkedett. A mennyezet deszkái közötti réseken át jól lehetett látni, hogy a padlástér az egész téli szükségletet biztosító széna tárolására szolgál. Ide egy erős, fa létrán – mely szintén kézzel készült - lehetett feljutni. Hiába volt nagy és magas a tér, mégis kellemes meleg csapta meg a belépőket, hiszen a hatalmas testű állatok hője melegen tartotta a teret. A padlástérben pedig a széna szigetelt, és nem engedte a felfelé szálló, könnyű, meleg, levegőt elillanni. Ezt az atmoszférát fokozta tovább az az illat, amit a felhalmozott, ropogós széna adott. A szénapadlásnak volt még egy igen hasznos funkciója, tudniillik, ott lakott a lovászfiú télen-nyáron folyamatosan. Mire nagyapa és unoka megérkeztek, a lovászfiú már végzett a csutakolással is és a reggeliztetéssel is. Még csak az ajtóban álltak, be sem léptek még a jellegzetesen istállószagú helyiségbe, amikor Ervinke elsírta magát. Sosem látott még ilyet, megijedt a hatalmas állatoktól. Az egyik ló éppen elprüszkölte magát, megrázta fejét és bruhaházott, szerte fröcskölve a vastag, habos  nyálat, amitől Ervinke félelme még nagyobb lett. Bizonytalan lépteivel oldalazva, a nagyapja csízmája mögé bújt, homlokát annak hátsó combjához nyomta úgy, hogy ő ne lássa a lovakat. Apró kezecskéivel a csizmanadrág fülébe kapaszkodott.

-  Ha,ha,ha – nevetett az öreg.

 – Olyan vagy mint a strucc, eldugod a fejedet, oszt azt hiszed, a lovak mán nincsenek is. Na, gyere fiam! – Azzal lehajolt, óvatosan a gyermek hóna alá nyúlt és felemelte a karjára.

 – Nem kell félned! Ezek nem bántanak téged, sőt engedelmeskednek neked, ha meg tanulsz bánni velük. Majd én megtanítalak arra is, meg lovagolni is, meg minden másra is. Na, ne picsogjál mán, milyen katona lesz belőled? Tán csak nem anyámasszony katonája?  – évődött, miközben tenyerével törölgette a kisfiú könnyes szemét. Addig-addig duruzsolt a gyermeknek, míg az abbahagyta a sírást és megvigasztalódottan bízni kezdett nagyapjában. Ő is megérezte a kiérdemelt bizalmat és még szorosabbra fogta az ölelést, miközben azt gondolta, milyen jó, hogy itt ez a gyermek, hisz’ fényt hozott az életükbe.

- Bolond asszony!  Ahelyett, hogy élvezné a gyermeke által kapott boldogságot, fürdőre jár, idegen férfiakkal hetyereg, elszórja a pénzt. Nem, nem az én lyányom többé! Énrám ne hozzon mán több szégyent! – tolultak agyába a felháborodás gondolatai. De, igyekezett elhessegetni a sötét felhőket és inkább felesége szavát megfogadni, hogy nekik már csak a gyermekkel kell gondolni.                                 - Jó reggelt gazduram! - kiáltotta a lovászfiú vidáman. - Osztán hogy aludt ez a kislegény az új helyen? Vót sírás-rívás az anyja után?                                                                                                                    - Dehogy vót! Bár lett vóna! De nem baj, megleszünk mink mán így együtt!- legyintett a Gazda. - Itt mi újág? Történt valami említésre méltó az éjjel?                                                                                                 - Semmi Gazduram, semmi. A buksi eccer nagyon csaholt a tyúkoknál, akkor kimentem, de ha itt járt a róka, addigra elugatta a kutya. -mondta. - Most mennék mozsdani Jani bátyám, ha megengedi.               Azzal kiment, vizet húzott a kútból, a vályuba öntötte és lecsupaszítotott felső testét a bő hideg vízzel mosdatta.                                                                                                       

  A gazda pedig                                                             

odavitte Ervinkét a lovakhoz, de egy lépés távolságot azért tartott, nehogy ismét megijedjen a gyermek a hatalmas állatoktól. Lesz még rengeteg idő a lovakkal barátkozni, nem kell elkapkodni semmit. Ő maga megpaskolta a lovak gömbölyű tomporát, így mutatva Ervinkének a közeli nexust. Egyetlen reggelen annyi új információ érte a kisfiút, hogy belefáradt. Fejecskéjét nagyapja vállára hajtotta úgy, hogy finombőrű homlokán érezte a másik nyaki ütőerének lüktetését. Biztonság és nyugalom áradt ebből a lüktetésből. A kisfiú szemhéja egyre nehezebb lett, laposakat pislogott és csakhamar elaludt.  Nagyapja bevitte a házba, kabátostól, sapkástól lefektette az dikóra. A szomszédasszony már elment, így csak ők hárman gyönyörködtek még egy ideig önfeledten az alvó kis legénykében.  A gazda az asztal mellé ülve, felvette a keze ügyébe készített újságot. Még mielőtt szétnyitotta volna, odaszólt asszonyának:

- Anyjukom, neked meg mán menni kellene a paphoz!

Anyjuk csak a kötényét dobta le és már kapta is a fekete nagykendőt, amit egy hírtelen mozdulattal rákanyarított a vállára és indult. Erzsi is észbe kapott, felugrott a hokedliről és csatlakozott az anyjához. Az apja odaszólt:

- Erzsink, ha kedved van, meg rá is érsz, maradj nyugodtan még, beszélgethetünk.                                         De Erzsi már nem maradt, mennie kellett!  Alig várta, hogy haza érjen! Együtt laktak az anyósával és ő már égett a vágytól, hogy elmondhassa neki a híreket.  Lelki szemeivel már látta is, hogyan fogja anyósa két tenyere közé fogni saját arcát és - jobbra – balra döntögetve fejét -  jajbékolni a Vali viselkedését hallva. Azt is tudta, hogy amint ő kifogy a hírekből, anyósa őrá hagyja a fakanalat és azonnal szalad a szomszédba, hogy barátnőjének töviről-hegyire leadjon mindent. Még ebédidő előtt értesül az egész utca mindenről. Ebéd után pedig, a mosogatás végeztével, az asszonyok hármas-ötös kupacokat alkotva az utcán, véget nem érően újra kitárgyalják az esetet.

Ide következik: Telik az idő, múlok az esztendő… Telik az idő, múlik az esztendő …(Ez a rövidebbik)

Ha esik az eső, a paraszt udvarok általában sárosak. A paraszt gyerekek – kevés kivétellel - éppen ezért is, meg mert az legolcsóbb lábbeli, gumicsizmát viselnek ősszel, télen és tavasszal egyaránt. Az ősz és tavasz még csak érthető is, de a tél már nem igazán! A hideg tél és a meleget egyáltalán nem tartó gumi nem áll egymással szinkronban. Bárhány kapcát is tekernek a lábukra, nem tud az olyan meleg lenni, hogy a mínuszos napokon ne engedje át a hideget - gondolnánk. De, a paraszt ember leleményes. Nincs az a hideg, ami kifogna rajta, ha a gumicsizmát szalmával, vagy szénával kellően kibéleli. Sikanyózásra meg aztán, mindenképpen kiváló! Jól siklik, mégis picit megtapad és ezzel segít az egyensúly jó megtartásában. Sőt, ha néhol az enyhe fagy gérája alatt mégis van egy kis víz, akkor is jó, mert nem ázik át, nem engedi be a vizet a már amúgy is hideg kis lábakhoz. Tehát, mint mindennek, az az előnye, ami a hátránya is! Ervinkének is van gumicsizmája, amit a Mama csak akkor húz a lábára, amikor az eső esik, vagy ha még eső után sáros a talaj. Nincs is annál nagyobb élvezet, mint a többi gyerekkel ugrálni a pocsolyákban és rúgni egymásra a sáros vizet. Pontosan tudják, hogy este a szülő megfeddi őket, de mi az ahhoz képest, mint amit a játék élvezete jelent! De a legjobb mégis csak az, ha a szülő megengedheti magának, hogy gyermekének télére komolyabb lábbelit vásároljon!

 

 Ervinkének a kemény télre a nagyapja bőrcsizmát csináltatott, hasonlót a magáéhoz. Ami csak annyiban különbözik az övétől, hogy a gyermeki csizma szára nem kemény, hanem puha bőrből készült, hogy könnyebben felhúzható legyen. Drága dolog egy ilyen kis csizma a növésben lévő gyermeknek. Mondta is a suszter:                                                              

- Te Jani! Magam ellen beszélek ugyan, de mán csak kimondom. Nem haszontalan dolog ez? Mi lesz a kis csizmával, ha Ernőke kinövi? Hát, nincs mán nektek otthon még 3-4 pulya, aki örökölné?                                                                                                                                                                                                De a Papa hajthatatlan volt: - Ne törődj te azzal Gazsi! Nem a te dógod az, te csak csináld meg! Majd megtanálja a kinőtt csizmácska a gazdáját! – mondta. Mert ő nagyon is tudta, hogy nagy szüksége van a kisfiúnak a meleg, megbízható lábbelire, hiszen ugyanazt a munkát végzi, mint ő maga. A gyermek alig múlt három éves, amikor már elkezdtek együtt járni az állat- kirakodó vásárokba. A nagyapa megtartotta ígéretét, mindenre megtanította, ami a lovakkal kapcsolatos. Csak olvasni nem tudott még, mert csak a következő szeptemberben kezdi az iskolát. Azt mondják rá, hogy év vesztes, de a nagyapja azt mondja, hogy év nyertes, amiért egy évet még nyer az iskolakezdésig. Így mindig nagyapja olvasta ki az újságból, hogy hol lesz a legközelebbi állatkirakodó vásár. Ilyenkor, már előző nap elkezdték a készülődést. A lovász fiú előbb megjáratta a lovakat mind a poros mellékúton, mind pedig a fő úton, vagyis a topekán, hogy ne szokjanak el a forgalomtól, majd fényesre kefélte a testüket borító szőrzetüket. Előkészítették a díszes kocsit is, amire a gondos takarítás után felrakták mindazokat a kellékeket, ami embernek és lónak szükséges volt az útra. Induláskor a reggelizéshez még túl korán volt, mégsem csomagoltattak maguknak a Mamával elemózsiát, mert a vásári Laci-konyhára készítették a hasukat. Ha csak rágondoltak, máris összefutott a nyál a szájukban. Hogy hajnalban mikor indulnak, az mindig annak a függvénye volt, hogy milyen messze, hány kilométerre volt az aktuális vásár. De mindig korán, még az éj leple alatt kellett kelni. A lovak is megérezték a másnapi, hajnali indulást. Általában már este nyugtalanok voltak, fel-felriadva aludtak. Hajnalban a lovász kettőt a zöldre festett, díszes kocsi elé fogott, kettőt pedig a kocsi után kötözött. Izgalmukban - hol egyik ló, hol a másik - nagyokat nyerítettek és patájukkal bele-bele kapartak az udvar keményre taposódott, homokos földjébe. Alig várták az indulást, hogy büszke fejüket magasra tartva, széles tomporukkal pedig beletáncolva a friss hajnalba, elinduljanak az érdekesnek ígérkező kirándulásra. A Gazda csak lopva vetett rájuk egy-egy pillantást, mert ő tudta, - amit a lovak talán még nem, vagy még nálánál is jobban, – hogy elérkezett a végső elválás ideje. Valós, hasító fájdalmat érzett a szívében az elválásra gondolva, hiszen ló és Gazda nagyon összeszoktak eddigre.                                                                                                                                        Mindhárman – a Gazda, az unoka és a lovászfiú – a barna, bőrüléses, háttámlás, kovácsoltvasból készült - bakra ültek. A gyeplővel irányították a lovakat. Kegyetlennek látszott ez a művelet, mivel a fém zabla a ló szájában volt elhelyezve, és ha a gyeplőt erősen megrántották volna, azzal fájdalmat okoznak az állatnak. De szinte soha nem rántották meg, csak szép óvatosan üzenetet küldtek vele az állatnak, akit még egészen kiskorában megtanítottak az ideillő jelzésekre. A lovak az ember által kimondott vezényszavakat is tökéletesen értették. Így volt ez ma is, amikor indultak. A Gazda finoman a két markába fogta a gyeplőt és rámosolygott 6 éves unokájára, aki gyermeki hangjával elkiáltotta magát: - Gyí, te paci! És lőn csoda! Mind a négy ló egyszerre indult el. Jól tápláltak voltak, teli energiával, ezért legszívesebben azonnal vágtába kezdtek volna, de a Gazda még nem engedte azt meg nekik. A mellékutcán csak lépésben engedte őket haladni. Korom sötét volt még a korai óra miatt, és sosem lehet tudni, ki császkálhat ilyenkor az utcán. Talán egy részeg, aki nem rég tápászkodott fel az árokpartról, ahol az éjszaka nagy részét töltötte és most keresi a haza vezető utat? Vagy egy agyament vénasszony, aki kikelt az ágyából és a másvilágra vezető utat keresi? Holnap pedig őt keresi majd a családja. Bárki is, a Gazda nem szeretett volna egy tragikus balesetet előidézni. Amikor pedig kiértek a főutcára, a lovak még mindig nem száguldhattak kedvükre. Itt aztán éppen hogy nem! Mert ahogyan a főutcára kanyarodtak, rögtön betértek az első udvarba, ami nem volt más, mint az útszéli kocsma udvara. Csakúgy, mint mindig, tárva – nyitva állt a nagykapu. Maga az épület a telek hátsó részére épült, így engedte maga előtt kiterjedni a hatalmas udvart, mely az utca felé nyújtózkodott és attól csak az árok és a megkorhadt, fakerítés választotta el. Talán még soha senki nem látta csukva ezeket a kapukat, hiszen maga a kocsma sem volt még soha zárva. Most is villanyfény szűrődött ki az épület üveges ajtaján és két ablakán, így csalogatva az ivóba az arra járókat.                                                                                                                                                                                                   Ma reggel nem ők voltak az elsők, több fogat is állt már az udvaron. Mielőtt még leszálltak volna a kocsiról, számba vették a már ott lévő szekereket, kocsikat, bricskákat. Legfőképpen pedig az eléjük fogott lovakat. Kifogástalan állatok voltak azok mind! Ezen a jeles vásáros napon nem állt volna meg itt az, akinek az állata nem üti meg a mércét. Mindegyik fogatról pontosan tudták, ki a gazdájuk, így nem volt titok az sem, kik tartózkodnak odabent.                                                                                                                                Amikor az épület elé értek, leszálltak a szekérről, a lovakat az istrángjuknál fogva kikötötték a direkt erre a célra kiépített, fából készült korláthoz. A lovász fiú a kocsiból elővett négy zsákvászonból készült tarisznyát, amikben egy kevéske zab volt és a lovak fejére akasztotta úgy, hogy a szájuk beleérjen, hogy álltukban egy picit csemegézni tudjanak. Nem sokat, hisz’ ez csak kedvcsináló volt, nem az evés ideje. Majd követte a Gazdát és unokáját a kocsmába.          Jó meleg fogadta őket, a kocsmáros segédje már rég befűtött a sarokban álló vaskályhába. Talán le sem feküdt az éjszaka, ha máris ilyen meleg volt! Amint beléptek, az asztalok felől azonnal röpködtek feléjük a „Jó reggelt adjon Isten!” köszöntések jó hangosan és úgy, hogy mindenki igyekezett a másikat megelőzni, hogy kimutassa a találkozás adta örömét és az érkező iránti tiszteletét. Mindenki ismert mindenkit!  A kinti, legszebb és nyilvánvalóan legdrágább fogat tulajdonosa a masszív kármentőnek támaszkodva, a csapossal tárgyalta a világ dolgait nagy okosan. A negyvenes évei közepén járó férfi már túl volt az első felesen, már csak markolászta az üres poharát. Józan életű, rendes kereskedő volt, soha nem itta le magát. Most sem akart már egyedül többet inni, mert éppen az újonnan érkezőkkel tervezte a következő és egyben utolsó, hajnali áldomást elfogyasztani. Amikor meglátta a belépőket, szélesre tárta karját és felkiáltott:                                                                                                                                                                                                 - - Jani bátyám! De boldog vagyok, hogy tanálkozunk! – lépett előre és ölelte meg a szegről-végről, messziről rokon bátyját. Olyan jól mímelte a meglepettet, mintha nem is arra várt volna már közel egy órája, hogy az öreg megérkezzék.                                                                                                                                      – Na de, Ervinke, hát te is itt vagy? Mekkora nagyfiú lettél! Nézzenek mán oda!  – azzal azt is megölelte. A Gazda tiszta szívből viszonozta az örvendezést. Majd leültek a legközelebbi asztalhoz. Néhány, gyors szóval, csak a felszínt érintve, megbeszélték a családok állapotát ,miközben a Gazda már rendelt is egy rundot. Ez a rund nagyon különleges volt, mert a három feles szilvapálinka mellé – az öcsnek, a lovásznak és önmagának - kihozatott egy háromcentes kevertet is. A csapos is, az unokaöcs is teljesen elképedt.                                                                                                                                                                                                                                            – Mi az Jani bátyám? Hát én még ilyet nem láttam! Tán csak nem beteg Maga? Kevertet rendel? Hát az csak konty alá való! – csodálkozta.                                                                                     – Nem úgy van az ecsém! Há’én meg sem tudnám inni azt az édességet! Olyan az, mint a málnaszörp. Likőr az ecsém, szinte nincs is benne alkohol. Az unokámnak rendelem, ez lesz élete első férfias itala. Na, fogjad fiam! A gyermek szót fogadott átvette a pici, de alkoholos édességet és kérdőn nézett nagyapjára. Az intett a szemévek, mire a gyermek kóstolgatni kezdte az italt.                                                                                                                                                              – -- Oszt mit visz Bátyám a vásárba?                                                   - Hát, semmi csak 2 csődört, meg 2 kancát. Majd visszafelé is úgy szint hozok, csak egész fiatalokat. Minél fiatalabbakat tanálok, annál jobb! Oszt otthun majd felnevelem, azután meg azokat is eladom. Hisz’ tudod ecsém, nálam ez a szokásos. Meg, ha valamelyik kanca olyan lesz, hogy érdemes vemhesíteni, akkor az is meglesz, oszt felnevelem a csikaját, oszt úgy adom tovább. Tudod, a főd megterem, az ingyen van. Eladhatnám a terményt is, de én világéletemben lúval foglalkoztam, úgy is maradok mán. A lovászfiú meg jó, ellátja az állatot. Nekem így kerek a világ.                                                                                                                                                                                                          - Hát Te ecsém, veszel, vagy viszel?                                                                                                         - Én csak viszek. 6 db. süldő van a kocsimban, azokat szeretném aladni. 8 vót, oszt otthun maradt 2 belőlük, azokat beállítom hízónak. A kislyányom kézfogójára tervezem levágni. Éppen erről is szerettem vóna Bátyámmal beszélni. Tisztelettel meghívom Magokat a kézfogóra. Majd két válla közé húzta a fejét, egészen az asztalra hajolt, onnan nézett sunyisan fölfelé és lehalkított hangon folytatta :                                                                                             -   Azt sem titkolom, hogy kikérném az Eszti néném véleményét a vőnek valóról, mert messziről jött ember, oszt nem ismerjük. Nem látszik rossznak, de nekünk az Eszti néném szava jelenti a mindent. Ha ű azt mondja, hogy jó, akkor a vejünk lesz. Ha űneki nem tetszik, akkor a kislyányunk is el kell, hogy felejtse. Nem lennék hálátlan magának Jani bátyám. Megvennék magátúl 2 lovat mostanhoz egy évre. – adta elő, miközben a kezében forgatta kucsmáját és tördelte annak szélét.                                                                                                                                                                                                                                               Az öreg illő ideig gondolkodott a válaszon, majd amikor elérkezettnek látta az időt, elfogadta az ajánlatot és parolára adta a tenyerét, miközben hozzátette:                                                                - Mához 2 hétre elvárlak tikteket a házamba, a hivogatóra!                                                                                                          Erre a fiatalabbik majd kiugrott bőréből, csak rázta-rázta a feléje nyújtott kezet.                                                                                                                                                                                            - Bátyám, visszarendelhetem a rundot?                                                                                                                                                                                              – Visszarendelheted ecsém, majd amikor legközelebb újra itt tanálkozunk!                                                                                                                                                            A fiatalabbik pontosan erre a válaszra számított, és mert megkapta, nagyon elégedett volt és nagyon megkönnyebbült. De egyáltalán nem azért, mert így a pénz a zsebében maradt, hisz alig várta, hogy férfi módjára ő fizethessen.  Az öreg pedig az unokájához fordult és intelmet intézett hozzá:                                                                                                                                                        – Most jól figyelj fiam! – kezdte – A férfiember életéhez hozzátartozik az alkohol. Mégpedig két okból: Először is egészségtül az étkezések alkalmával, másodszor pedig áldomásként a munkájához. De nagyon jól jegyezd meg kisfiam, hogy mindig tudd a mértéket! Ha a mértéket betartod, boldog és sikeres ember lehetsz. De ha a mértéket elveszíted és hagyod magad többre rábeszélni, akkor véged van, akkor elvesztél, akkor nem vagy EMBER többé. Akkor hiába kapsz bármennyi aranyat a Sorstól, az mind sz…rá válik a kezedben. Érted fiam? Ezt sose felejtsd el! Akkor se, ha én mán nem leszek!                                                                                         – Így igaz. – bólogatott a másik felnőtt is.                                                                                                                                                                                                                               A kocsmáros segéd éppen készült a kármentő belső oldalában elhelyezett vackára lefeküdni – mert ő majd este kell, hogy talpon álljon – amikor a kis csoport előbb elhangzott beszédére lett figyelmes. Annyira meglepődött a hallottakon, hogy önkéntelen tisztelet fogalmazódott meg benne, aminek hatására lekapta fejéről a sapkáját, mintegy megsüvegelve a mondottakat.                                                                                                                                                                 – Hijnye, az anyját! – fordult a csaposhoz, amint azok kiléptek az ajtón.                                                     – Te hallottál mán ilyen beszédet? Tanálkoztál mán kocsmában ilyen emberekkel? Te komám, lehet, hogy azért olyan sikeresek ezek, mert mások, mint az a többi, aki idejár? – ütött szeget a fejében.                                                                                                                                     -  Azt a…! – bújt be a kármentőbe és biztos, hogy alvásában ezzel álmodott.   

A vásárban

Útjukat a lovakhoz vették. A lovász leszedte a vastag, durva pokrócokat róluk, amivel érkezéskor betakarta őket, hiszen álltukban könnyen magfázhattak volna az egyébként, a meleg istállóhoz szokott állatok. Leakasztotta fejükről a kiüresedett abrakos tarisznyát és ő maga is felugrott a bakra. A Gazda már egyik kezében tartotta a gyeplőt, a másikban pedig az ostort. Ervinke kezében is ott volt már az ostor, szakasztott olyan mint a nagyapjáé, csak kisebb. Direkt neki lett az csináltatva! Ezek az ostorok különböztek a karikás ostoroktól, hiszen más volt a funkciójuk. A karikás ostornak először is rövid, zömök nyele van, megmunkált, kézimunkázott, vastagabb botból, aztán nagyon hosszú, rendszerint vaskos, bőrfonásos ostor-csápja és roppant díszes, arasznyi hosszúságú része ott, ahol a nyélhez csatlakozik egy karikával. Nem utolsó sorban, nagyon jelentős a végén a csapó-bojt, ami a nagyhangú csattintást adja.  Ez a fajta ostor a ménes terelésére szolgál és karikás ostornak hívják, éppen mert egy karikával csatlakozik a nyélhez az ostor-csáp. Amikor a csikós ki akarja kényszeríteni a csattintó hangot az ostorból, ezt úgy teszi, hogy előbb a feje fölött egy, vagy akár több, nagy kört rajzol a levegőben az ostorral, majd egy hatalmas és gyors mozdulattal lerántja maga elé, aminek következtében az ostor csápja és a végén lévő csapó olyan élesen szeli meg a levegőt, hogy létrejön a csettintő hang. A ménes ezt a hangot igyekszik elkerülni és a másik irányba veszi az útját.                                                                                                                                                                      Ezzel szemben, a kocsis ostora egészen egyszerű.  A fából készült ostornyél vékonyabb és hosszabb és nem is díszített. Esetleg csak egy kevéssé. Az ostor-csápja egyetlen, vékony bőrszíj. A bőrszíj végén itt is látunk egy soványka csapó-bojtot, de ez inkább csak a befejezést jelenti. Ennek az ostornak a rendeltetése csak annyi, hogy induláskor megcirógassák vele a lovak hátát.  Nem is szükséges az ostort egész úton kézben tartani. Van erre a célra szekér oldalán, fémből készült ostortartó, ami kb. 30 cm hosszú, 2-3 cm átmérőjű, henger alakú és az alsó vége zárt. Ebbe beletűzik az ostornyelet, míg a bőr szíj vidáman himbálózik a szélben. Mondanom sem kell, ezen a kocsin két ostortartó volt. Egy kisebb és egy nagyobb. Mindkettő öntöttvasból készült és nagyon szép mintával. Ilyen kocsira ez dukált. Szegény ember volt az, aki egy pléh ostortartót tett fel a szekerére.                                                                                                                                  A három ember egy közös pléddel betakarta a térdét. Ervinke középen ült, így mindkét oldalról melegítették. A lovak már türelmetlenkedtek, indulni szerettek volna. Amikor a Gazda egy halvány mosolyt küldött a bajusza alól az unokának, az elkiáltotta magát: - Gyí, te paci! Ezzel egyidőben a Gazda egy enyhe jelzést küldött a gyeplővel is a lovak szájához, amivel megfordította őket, azok pedig a szekeret és óvatosan kigurultak az utcára. Egy újabb, apró gyeplő jelzésre a gyönyörű állatok, mintha csak nevettek volna, hátra vetették a fejüket, felnyihaháztak úgy, hogy megnyílott ajkaik közül kivillant hatalmas, egészséges fogsoruk és vágtatni kezdtek. Simára fésült sörényük és hosszú farkuk vízszintesen úszott utánuk a kivilágosodott hajnalban. Magasra emelte a lovak adrenalin szintjét a futás öröme és a friss légben való fürdőzés. A kocsin ülőkét pedig ez a látvány és az általa okozott élmény.                                         Csak pár kilométeren keresztül futtatta a gazda a lovakat, majd kocogóra fogta, mert nem akarta kifárasztani őket, és azt sem szerette volna, ha kihabosodnak. A lovak is megnyugodtak, leadtak a fölös energiájukból, a megmaradtat pedig még tovább csökkenti a kocogás.                                                                                                                                                 Míg a kocsi haladt, az utasok nem beszélgettek egymással. De annál inkább önmagukkal, belemélyedve gondolataikba. Nem találgatták, mi foglalkoztatja a másikat, megvolt mindenkinek a saját problémája, amit mindenki saját maga kellett, hogy megoldjon.                                                                                 Amikor elérték a várost, kitakaróztak a pokrócból, jó nagyot nyújtóztak és fürkészve keresték az utat, amelyik a vásártérre visz. Nem volt nehéz eldönteni a helyes irányt, hiszen annyian mások is arra tartottak. Egyszerűen ráálltak a macskaköves útra és követték a többieket. Csakhamar azt vették észre, hogy mások is ugyanúgy gondolkodtak és most már az ő kocsijukat követik. Rövidesen elérték a vásárteret. Érdemes volt korán kelni és időben érkezni, így remek helyet találtak maguknak a vásártér központjában. A gazda tudta, a helymegválasztás fél siker. Miután leálltak, ő elment kifizetni a helypénzt. Rablás, gondolta, amikor meghallotta az árat. A piacfelügyelő ráérezhetett a gondolatára, mert elmosolyodott és azt mondta:                                                                                                                                           - - A vásártér szélén vannak egészen olcsó helyek, de magának nem ajánlom fel, mert maga úgysem állna oda. Jól gondolom?                                                                                                                            Nem kellett válaszolnia. Ez idő alatt a lovász egy puha kefével átsimogatta a lovak szőrzetét, hogy eltüntesse az úton rájuk rakódó port. Már nem terítette az állatokra a pokrócokat, nem volt értelme, kisütött már a nap. Bár tudta, hogy nagyon szomjasok, mégsem itatta meg őket azonnal, hanem megvárta amíg lehűlnek, nehogy tüdőgyulladást kapjanak. A lovak is nyugodtan vártak, tudták, hogy rövidesen olthatják szomjukat. Amikor a Gazda visszaérkezett, a lovász fogta a két hosszú, horgonyzott pléh vödröt és elindult. A vásártér egyik szélén állt egy lajtos kocsi, onnan lehetett vizet vásárolni. Ezt sem adták ingyen. Amikor visszaért a vízzel és itatni kezdte az állatokat, a gazda kézen fogta unokáját. Itt a gyermeket egy pillanatra sem volt szabad magára hagyni, nem lehetett tudni, kiben mi lakozik. Gyakran lehetett hallani eltűnt gyerekekről, akiknek zöme vásárokból, piacokról – tehát tömeges helyekről – tűntek el.                                                                                                                                                  – Na kisfiam gyere, mi most elmegyünk megreggelizni!                                                                                                                                                                     A gyermek boldogan tette kezét a biztonságot adó nagyapai kézbe. De nem volt olyan egyszerű a reggelihez vezető út, mint amilyennek látszott. Úgy kerültek a Laci-konyhához, hogy a vásár fél oldalát közben tüzetesen végignézték. A Papa beírta agyába az összes megvásárolható, fiatal lovat és beírta az összes eladandó felnőtt lónak is az árát. Bár már otthon kialakította az ő lovainak az eladási irányárát, de pontosítani csakis a felhozatalt megismerve tudott. Egyetlen számot sem felejtett el, már tudta is mi lesz az ő üzletének az eredménye, de mégsem kapkodta el.                                                                                                                                        A Laci-konyháknál olyan illat terjengett, hogy még az is megkívánta és degeszre ette magát, aki egy cseppent sem volt éhes. A Papa is rakatott egy zsírpapírra sült oldalast, sült kolbászt, sült hurkát, sült tarját. Egy másik zsírpapírra pedig a szintén házilag készült savanyúságokból rakatott annyit, amennyit kettejüknek elégségesnek látott. A puha, vastagszeletű kenyérből is rendesen odapakoltatott. Majd vett még magának egy fél liter forralt bort, a gyermeknek pedig egy csatos üveg bambit. Így felpakolva – most már a legrövidebb úton – visszaballagtak a kocsijukhoz, felültek ketten a bakra és lakmározni kezdtek. Felséges volt ez a lakoma, otthon ilyen ízeket nem lehet elérni. Jobbat és rosszabbat igen, de ugyanilyet csak itt!             A lovász fiú csak ácsorgott, nyelt nagyokat, mígnem a Gazda rámordult:                                                                                                                                                                     -  Mit ácsorogsz itt? Menjél, oszt reggelizz meg! Éhomra nem lehet dógozni!                                                                                                                                   –  Hát, ha adna Gazduram egy kis pénzt a bérem terhére… - sunnyogta.                                                                                                                                               –  Ja, hát te pénzért akarsz venni? Hát, pénzért a bolond is tud! Az a művészet, ha pénz nélkül is tudsz vásárolni!                                                                                                                    Látta már a fiú, hogy az öreg csak viccel, fel is engedett ő is a görcsösségből és nevetni kezdett. A Gazda pedig a nagyujjas belső zsebébe nyúlt, pénzt vett elő és átnyújtotta a fiúnak, aki még mindig nem indult. Az öreg nem értette.                                                                                                                                                – Hát mit akarsz még? – kérdezte végül.                                                                                                                                                                                                – Mondja Gazduram, ott maradhatok, míg elfogyasztom a reggelit, vagy inkább hozzam ide?                                                                                                                  - Fogyaszd csak el ott, de utána mingyán gyere vissza, mert nekem el kell mennem.                                                                                                                          Amint befejezték a reggelit, az öreg lefektette az unokáját a bakra, betakargatta és az már aludt is. Kisvártatva megjött a lovász is, így ő gond nélkül végig tudta járni a vásár másik oldalát is. Kinézte magának azokat a fiatal lovakat, amelyeket szívesen megvett volna. De ahhoz előbb, el kellett adni a sajátjait. Valahogy nem nagyon érdeklődtek. De nem esett kétségbe, tudta, hogy bármi megtörténhet. Nem is idegeskedett, mert tudta, hogy minden úgy lesz, ahogyan az meg van írva. Talán már egy órája ácsorgott a lovai mellett, amikor odavetődött egy nagybajuszú, vele korabeli ember. Nézegette a lovakat, látszott a szemén, hogy nem talál hibát bennük. Az öreg rögtön látta, hogy komoly vevővel van dolga. Roppant vigyázott, nehogy észrevegye a vevő, hogy ő sürgetni akarja, mert akkor a másik kerül nyeregbe és egyre lejjebb alkuszik. Végül a nagybajuszú kiválasztotta az egyik lovat, elkezdte tüzetesen átvizsgálni, sőt még meg is járatta, hogy lássa a csípő megfelelő mozgását is. Közben semmit nem szólt, ő is volt annyira fineszes, hogy tudta, minden szóval magáról állítja ki a bizonyítványt. De bármennyire óvatoskodtak egymás előtt, mégis belelátott mind a kettő a másik fejébe. Ugyanakkor a nagybajuszú mégis be tudta csapni egy rövid időre az eladót. Visszavezette a pompás állatot a kocsihoz, gondosan odakötötte, mintha véglegesen ott akarná hagyni és fancsali képet vágva megkérte a Gazdát, engedje, hogy megjárasson egy másik lovat is, aminek talán szebb lesz a járása. Amikor ezt is visszahozta, rákérdezett:                                                - Na, Gazduram, hogyér adja?                                                                                                                                                                                                             A Gazda komótosan mozogva kivette szájából a pipáját, majd pontosan a dupláját mondta annak az összegnek, mint amennyit mindenképpen meg akart kapni a lóért. Közben Ervinke is felébredt és árgus szemekkel figyelte az alkut. A vevő a mutató ujjával magasra tolta homlokáról a széles karimájú, fekete kalapját és válaszolt:                                                                                                                                                                                                                                - Hát miért mondja mindjárt mind a négynek az árát, nem akarom én mindet megvenni! Akkor hát ez az egy a negyedibe kerül?- huncutkodta.                                                                               - Na, engedjen még belőle egy kicsit, oszt itt a kezem, nem disznóláb, csapjon bele!  - nyújtotta előre a kezét, ami úgy is maradt a levegőben, mert a                                                                                                    Gazda nem csapott bele, mivel a kupec szemtelenül eltúlozta az alkut. Dühös volt emiatt, de nyugalomra intette magát tudva, hogy egyetlen pillanatra sem eshet ki a szerepéből, mert elég lehet egy rossz mozdulat, vagy mimika és dolga végezetlenül fordulhat haza a lovaival. Apja mondása most is ott csengett a fülében: „Aki fizet, az petyegtet”. Nem tett hát szemrehányást a vevőnek, hanem nyugodtan folytatta az alkut. Mondott az eredetinél egy kicsivel szolidabb árat és most már ő nyújtotta a kezét és kérte, hogy a másik csapjon bele. A másik bele is csapott, pedig nem fogadta el a felkínált ősszeget, hanem ő is meghatározott egy újabb árat. Közben már nem csak a két tenyér érintkezett, hanem az ujjak már a másik csuklójára fonódtak, pedig a két ár még nem is közelített egymáshoz. A csuklófogással fejezték ki egymásnak, hogy mindketten komolyan akarják ezt az üzletet.  Még jó néhányszor megforgatták egymás csuklóját, míg végül abban egyeztek meg, hogy a vevő két lovat visz el, körülbelül azon az áron, mint amin a Gazda eredetileg is gondolta, de természetesen előre ki nem mondta. Mivel a Vevő is felmérte a piaci viszonyokat mielőtt alkudozni kezdett, szintén hasonló összeget szándékozott értük adni eredetileg is, ezért most – a majdnem egy órás üzletmenet után - ő is sikeresnek érezte magát. Most bal kezével fogta meg az eladó csuklóját, míg a jobb tenyerét a szájához emelte és beleköpött, miközben merőn a szemébe nézett a másiknak. Erre a Gazda is a szájához emelte a tenyerét, beleköpött, majd parolára nyújtotta. Minden rendben volt hát, de valahogy csak nem akart a vevő a bukszájáért nyúlni. A Gazda, bár türelmet mutatott, már kezdett kétségbe esni, amikor a másik meglepő ajánlattal hozakodott elő:                                                                                                                                                                                              -  - Na, mondok magának valamit! Elviszem mind a négyet, ha enged a dupla árból elengedi a negyedét. Természetesen a Gazda ebbe nem ment bele, így kezdődött megint elölről az alku, míg végül megegyezetek egy olyan összegben, ami mindkettőjüknek kedvező volt. Azután megitták az áldomást. A két felnőtt egy – egy feles szilvapálinkát, Ervinke pedig 3 cl. kevertet. Aztán a lovász fiú kifogta a lovakat, a nagybajuszú, fekete ember pedig, boldogan elvezette őket. A díszes kocsi ló nélkül árválkodott, rúdja a földön hevert.

 

Ezután a Gazda elküldte a lovászfiút megalkudni négy kis girhes, alultáplált, de fiatal lóra, akiket előzőleg ő már kiválasztott, és már nagyon izgult, hogy valaki elhappolja előle. Persze, a lovásznak esze ágában sem volt vásárolni, csak igyekezett a gazda számára letörni az árat. Sikerült is! Nem is volt nehéz dolga, mert már dél is elmúlt és aki eddig nem tudta eladni a portékáját, az már nem sok jóra számíthatott. Végül, itt is megitták az áldomást a jól megkötött üzletre, de Ervinke ennél az üzletnél már nem kapott kevertet, csak egy nyalókát.                                                                                                                                   

Nem indultak azonnal haza, egyrészt mert Anyjukom megbízta őket kékfestő anyag vásárlásával, amit csak vásárokban lehetett ez idő tájt kapni, másrészt mert még itt is betértek egy útszéli kocsmába, ahol pótolni tudták az elcsúszott déli ebédet és tudtak még találkozni és beszélgetni néhány ismerőssel és ismeretlennel is. Úgy a lócsiszár, mint minden más, állattal vásározó életében nagyon fontos volt a kocsmai társalgás, mert így szerezték be az újabb információkat és így áramoltatták tovább.                                                                                                                                                                                     Kint a lovászfiú a lovakkal ugyanúgy bánt, mint az előző gyönyörű néggyel. Most már az újak fejére akasztotta az abrakos tarisznyákat, de csak egy kevéske zabot rakott azokba. Nem sajnálta a lovaktól, de tudta, hogy azok egyrészt nem voltak szokva a jól tápláltsághoz és félő, hogy a több megfeküdte volna a gyomrukat. Másrészt, elálmosította volna őket, pedig még hosszú volt az út hazáig. Végül pedig, a soktól megszomjaztak volna, itatni pedig ilyen hosszú úton nem szabad, mert a hasukban lötyögő víz akadályozta volna őket a mozgásban. A hátukra felterítette a vastag, durva szövésű pokrócokat. Szemmel láthatólag hálásak voltak szegény párák a gondoskodásért.  A fiú pedig, lelki szemeivel már látta, hogy az ő gondozásával, és a Gazda takarmányával ezekből a kis sovány lovakból egy év alatt gyönyörű paripák lesznek. Megsimogatta az állatokat és ő is bement a kocsmába. A Gazda már tudta, hogy a két legszebbet jó nagy felárral fogja eladni az unokaöccsének, akivel hajnalban megalkudott.

Öreg este lett…

Mire felszedelőzködtek és elindultak, már öreg este lett. A lovak botladoztak, néha meghőköltek, mivel nem ismerték az utat. A lovász kénytelen volt gyakran leszállni a kocsiról és vezetni őket a sűrű fekete éjben. Mindannyian fáradtak voltak, különösen a gyermek. A gyeplőt és az ostort most a lovász kezelte, míg a Gazda a gyermeket tartotta ölében, mert tudta, hogy az végig fogja aludni az utat. Egész úton nem szóltak egymáshoz, mindenki a gondolataiba süllyedt.                                                                                                                                                                                                                                                    Amikor elérték a házukat, egyenesen az istállóhoz hajtottak. A Gazda semmi pénzért nem hagyta volna ki, hogy lássa az új lovakat beállni a helyükre. Végig simogatta őket, így hozva tudomásukra, hogy haza érkeztek, ez az új otthonuk.                                                                                                                                      Amikor végre bekerült a házba, döbbenetes kép fogadta. A spórban nem égett a tűz, nem fortyogott a vacsora a lábasban, barátságtalanul hideg és sötét volt a konyha. Anyjukom pedig mereven, ruhástól feküdt a dikón, meg sem mozdult jöttükre. A Gazda letette a kisfiút a dikó végére és a feleségéhez lépett. Annak tekintete üveges volt, pislogás nélkül bámult a semmibe. Apjukom megijedt, egy pillanatig azt hitte, meghalt a felesége. De amikor rásimogatott az arcára, megérezte benne az élet langyos melegségét. Óvatosan megfogta a kis, sovány vállat és kicsit megmozgatta a testet. Semmi. A felesége nem reagált! Könny szaladt az erős ember szemébe. Ebben a pillanatban átérezte, hogy milyen szerencsétlen és magányos lenne ő a felesége, vagyis a jobbik fele nélkül. Nem szeretett volna nélküle tovább élni! Leguggolt a dikó mellé és szólongatni kezdte:                                                                               

 

  - Eszti, Esztikém, térj magadhoz lelkem! Ne hagyj itt engem! Hagyd, hogy én menjek el előbb! Mit kezdjek én nélküled? – sajnálta most már önmagát is, és folytak a könnyei. Amikor látta, hogy nem boldogul, kirohant az istállóba, felkiabálta a lovászt és az orvosért szalajtotta.                                                                                                                                                   – Fogjál be, hajtsál az orvashoz, mondd meg neki, hogy tán szélütés érte a feleségemet, jöjjön azonnal!                                                                                                                                                      A lovász szaladt is, felkeltette az orvost, aki öltözött is rögtön. Mire visszaért a kocsi a beteghez, már ott volt Erzsi és az anyósa is. Amíg az orvos vizsgált, a férfiak illedelmesen kimentek az udvarra. Erzsi és az anyósa szabaddá tették a beteg felsőtestét, hogy az orvos hallgatózni tudjon a mellkason és vérnyomást mérhessen a csupasz karon. Nagyon hosszasan vizsgálódott, újra meg újra meghallgatta a szívet, de nem talált semmi eltérést. Tanácstalan volt, mert mindent rendben talált, nem tudott mit mondani. Minden belső szerv rendesen működött, de a beteg apatikus volt, nem tudott magáról, nem észlelte maga körül a személyeket sem. Végül adott a betegnek egy injekciót, hogy aludni tudjon, és ígérte, hogy reggel 7 körül újra eljön. A hozzátartozók tanácstalanul tördelték a kezüket és néztek egymásra.                                                                                                                                                                                           Nem értették mi történhetett. A beteg pedig szép lassan elaludt, még le sem tudták vetkőztetni.                                                                                                              – Mondja doktor úr, mi baja a feleségemnek? Mit tegyünk, mit javasol?                                                                                                                                          - Nézze Gazduram, mondanám, hogy vigyék be a kórházba, de nincs semmi értelme rázatni a szekéren egy órán át. Többet jelent neki, ha itthon pihenhet. De, ha jobbnak látják mégis bevinni, én adok beutalót, annak ellenére, hogy nem találtam semmilyen szervi elváltozást. Nincs bénulás sem a végtagokban, sem máshol. Erőszaknak sincs nyoma sehol a testén. Pulzus, vérnyomás, szívritmus mind-mind rendben. Sőt még a reflexek is fellelhetők. Azt tudom feltételezni, hogy valami nagy – nagy hirtelen stressz, megrázkódtatás érte és az agya úgy védekezik, hogy kizárja a külvilágot. A vizsgálatok alapján én úgy ítélem meg, hogy nincs a halálán. Szerintem már reggelre is lehet, hogy kicsit jobban lesz, de a javulás nagyon lassú lesz. Itt hagyom a beutalót, ha mégis be akarják a kórházba vinni.                                                     – Jaj, doktor úr, mink nem vinnénk sehová. Minek? Maga tegyen meg mindent, amit csak tud, bízunk magában! Annál többet ember úgysem tud, mint amennyit maga tesz vele. Ha meg Isten úgy rendelte, hogy meg kell halnia, akkor haljon meg itthon, közöttünk! Ha meg megmarad, akkor is legyen itt velünk! – határozott a Gazda, majd odaszólt a lovász fiúnak, hogy vigye a doktort haza. Az orvos, miközben felkászálódott a díszes kocsira, még visszaszólt:                                                                                                                                                   - Gazduram, érdemes lenne kideríteni, hogy a maguk távolléte alatt járt-e a házban valaki, akitől a felesége megijedhetett?                                                                                                                   Erzsi anyósa is készülődött elmenni, de még odaszólt a nászának:                                                                                                                                                                                                                         - Higyje el Nászuram, hogy Esztink szellemet látott !                                                                                                                                                                             - Én sem tudok másra gondolni. Tán a fiunk járt itt! – válaszolta a Gazda. - De, ha ez így van, akkor nagyon oda kell figyelnünk mindenre, mert ez egy figyelmeztetés. Vajon mit akart üzenni Józsink? Tán majd megtudjuk, tán nem!?                                                                                                                                           Az apa bement a gyermekkel a szobába aludni, Erzsi pedig lefeküdt az édesanyja mellé a dikóra és imádkozott, amíg csak bele nem fáradt.                                                                                                                       

Kapcsolat

Tel: +36 83 341 035

Fax: +36 83 341 035 

obil : + 36 20 9818157

E-mail: fraudodi@t-online.hu

Nyitva : naponta 0 - 24 óráig

Offen : jeden Tag 0 - 24 Uhr

Open : every day 0 - 24 o'clock

Megosztás

Szavazás

Minősítés